clint is beadja a derekát. ezek megőrültek. mind. tán csak steveben pislákol még némi értelem.
Mesterkedések
A fekete özvegy szokása szerint nyugtalanul járkált fel-alá, azonban most nem a szobájában, hanem Tony egyik bámulatos kilátással rendelkező tetőteraszán. Az eléje táruló látvány azonban cseppet sem tudta meghatni jelen pillanatban. Folyton csak Loki tegnapi, diszkrétnek aligha mondható vizitje járt a fejében. „Talán ha tényleg elmondanám Starknak…” – azonban mire idáig jutott a gondolatban, csak lemondóan megrázta a fejét. Ugyanis sajnálatos módon biztos volt abba, hogy Loki tényleg tökéletesen ura a helyzetnek. „Mégiscsak orosz vagyok, ezt nem nézhetem végig tétlenül” – hirtelen egy nagyon merész, tervnek is alig nevezhető ötletfoszlány suhant át az agyán. „Most, meg kell tennem, ő sem lehet halhatatlan!” Miközben céltudatosan a tízedik emelet felé vette az irányt, meggyőződése volt, hogy a félisten az, de így is jobb, mintha nem tenne semmit. Mire az ajtó elé ért, tudatára ébredt annak, hogy nincsen nála elég gyilkos fegyver, a csizmájába rejtett késen, az övébe dugott pisztolyon és dobócsillagokon kívül. Fel sem foghatta, hogyan juthatott el idáig, egy önkritikájában igencsak megtépázott, egoista őrült miatt. Illetve nem emiatt, azaz mégiscsak miatta. „Mit csinálok én itt?” – tette fel a kérdést megtépázott idegrendszerének, ám valamiért istentelenül vonzotta az az átkozott ajtó, vagyis inkább az, aki mögötte van. „De miért is?” – mielőtt még több ostoba gondolat megfordulhatott volna a fejében, a Fekete Özvegy gyorsan bepötyögte a kódot, majd egy határozott mozdulattal benyitott.
A szobában kellemes sötétség, valamint önelégült félistenszag uralkodott, ami valamiért nem bántotta Natasha orrát. „Sőt…”
- Natalia, - hangzott fel Loki cseppet sem meglepődött hangja – igazán örülök a látogatásodnak, mindazonáltal a mai nap folyamán magamtól is sort kerítettem volna rá.
- Mi - kezdte a vörös hajú nő, azonban a folyosón léptek zaja hallatszott. „Most mi a fenét mondjak nekik?” – a feje azonban hirtelen kiürült, mikor meghallotta Barton aggódással kevert, hitetlenkedő hangját. De nem lehetett a végtelenségig elodázni a pillanatot, és a Fekete Özvegy – ha kínkeserves gondolatok közepette is – felemelte a fejét.
- Na, mi az Romanoff, felcsaptál dadának? – Tony Stark jókedvű hangja ostorcsapásként érte a fülét, ám meg is könnyebbült tőle kissé.
- Engem a SHIELD képezett ki, és elhiheted, hogy nem dadának – válaszolta hűvösen.
- Mi a probléma, Natasha – lépett előre Clint, és a Fekete Özvegy őszintén gyűlölte, amikor így nézett az emberre, ilyenkor ugyanis nem lehetett neki nem igazat mondani. Azonban most mégis megpróbálta.
- Volt egy megérzésem, - kezdte, és örömmel tapasztalta, hogy a hangja nem remegett meg – tudod, hogy azok általában jók szoktak lenni – mikor Clint bólintott, folytatta – azt hittem, hogy Loki eszméleténél van… de mégsem – visszafojtott lélegzettel várta, hogy a többiek vajon mennyire adnak hitelt a magyarázatára.
Clint úgy tűnt, hogy megnyugodott, talán túlságosan gyorsan is, Tony valamiért szokatlanul jókedvűnek és szétszórtak látszott, Steve pedig szótlanul méregette.
*
- Azért ez nincsen így rendben! – dohogott Amerika Kapitány, miközben Tonyval a nappaliba igyekeztek. Miután a betöréses dolgot annyiban hagyták, Natasha elnézést kérve elhagyta a helyszínt, Clint pedig rohant utána.
- Mire gondolsz? – kérdezte szórakozottan a Vasember.
- Arra gondolok, hogy te időnként pánikrohamokat produkálsz, Bruce furcsán viselkedik az utóbbi időben, Natasha minden józan érv és ész ellenére betör a szigorúan őrzött alvó fogolyhoz, Clint meg mintha semmit sem venne észre ebből az egészből! – hirtelen nagyon kimerültnek csengett Rogers hangja, és Tony most elmondhatta volna neki, talán most Steve a változatosság kedvéért hallgatott is volna rá, azonban Loki csókjának az emléke befogta a száját.
*
- Natasha, várj! – A vörös hajú nő tettetett ingerültséggel torpant meg. Valójában persze rettenetesen megkönnyebbült, de már nagyon szeretett volna egyedül lenni, e mellett az épkézláb magyarázatokból is kifogyott.
- Ne most, Clint, – kezdte, ám amikor látta, hogy a másik arcán sötét árny fut végig, még gyengéden hozzátette – kérlek. – A férfi aprót biccentett, majd szó nélkül sarkon fordult. A vörös hajú nő keserűen húzta el a száját „remek, most sikerült megbántanom az egyetlen embert, akiben maradéktalanul megbízok” azonban a mostani dolgot mégsem mondhatta el neki.
*
Az íjász néma dühöngés közepett felvágtatott a lakosztályába, és levetette magát az ágyra. Nem értette Romanoff viselkedését. „Mostanában egyre zárkózottabb, még velem is” a felismerés még jobban felbőszítette, ugyanakkor el is keserítette.
- Nem mindenkivel viselkedik ám így, Francis – búgta hirtelen egy simogatóan lágy hang, és Clint annyira megijedt, hogy leesett az ágyról.
- Francis? – ráncolta kérdően a szemöldökét, és hirtelen azt sem tudta, hogy hol van. Évtizedek óta nem szólította őt így senki, talán még a kisiskolás éveiben illették ezzel a névvel. Az csak később jutott az eszébe, hogy valakinek kell lennie a szobában, hogy a nevén szólítsa. Felült, és kótyagos fejjel körülnézett, tekintete megakadt a sarokban egy sötét árnyékon.
- Ó, jó helyen keresgélsz – kacagott a hang, és Clintnek kezdett ismerős lenni, de nem akarta elhinni, hogy valóban azt hallja, akit hallani vél.
- Loki? – suttogta elborzadva.
- Gyors a reakcióidőd, Francis – a félisten hangjából továbbra sem hiányzott a jókedv.
- Miért szólítasz így? – a helyzet olyan szinten valószerűtlenül hatott az íjásznak, hogy előbb akadt meg a számára helytelennek ítélt névválasztáson, mint magán a félisten jelenlétén. Mikor a fekete hajú válaszul hátborzongatóan felkacagott, Clint villámcsapásszerűen józanodott ki az álomszerű jelenetből. Felpattant, ruhájának alkari béléséből elővarázsolta a gondosan elrejtett tőrét, másik kezével a nyilai után kapott, majd megiramodott Loki felé. Mindez egy másodperc leforgása alatt történt, mégis, mire a barna hajú elért a sarokba, a félisten már nem tartózkodott ott.
Mielőtt Clint megfordulhatott volna, két kezet érzett a derekára fonódni. Szemei hatalmasra tágultak, amikor Loki egészen hozzá nyomódott hátulról, és a fülébe lehelt.
- Miért, hogyan szólítsalak? – Az íjász arcán az undor jelei voltak kivehetőek, amikor a következőket közölte:
- Leginkább sehogy – azzal egy határozott mozdulattal vesén könyökölte Lokit. Lelki szemei előtt már látta, amint az előbb említett fájdalmasan összecsuklik, azonban legnagyobb meglepetésére semmi ehhez hasonló nem történt meg. Helyette a fekete hajú ismét felnevetett, egy újdonsült hátborzongató éllel a hangjában, és belenyalt Barton jobb fülébe.
*
Csatt. Steve Rogers a kelleténél kicsit hangosabban csukta be az ajtót. Fáradtan megdörzsölte a szemeit, majd leheveredett az ágyára. Tonyt a nappaliban hagyta valami ostoba kifogással, hogy fáradt. Ha jobban belegondolt, rájött, hogy amit Tonynak mondott az a színtiszta igazság, Amerika Kapitány ugyanis hosszú idő óta kimerültséget érzett. Nyögve felült, majd kotorászni kezdett az íróasztalán egy jegyzetfüzetért, és egy tollért, a laptop használatát még mindig nem bírta megszokni.
„Akkor nézzük csak” felírta Tony nevét a lap tetejére. Vele kezdődtek a gondok, vele és Lokival. „Illetve” gondolta keserűen „Lokival, és vele”. A kapitány mindig összeszedett emberként gondolt magára, így most is megpróbálta a lehető legtöbbet kihozni gyakorlatias agyából. „Stark azt bizonygatta megszállottan, hogy Loki felébredt, nyilvánvalóan teljesen alaptalanul.”
Következett Natasha neve. „A Fekete Özvegy” a szőke hajú férfi elmerengett „rémálma volt, aztán betört Lokihoz, a későbbiekben úgy tűnt, maga sem tudta miért, bármit is adott magyarázatul.”
Bruce. „Furcsa dolgokat produkált, magában beszélt, ez azután történt közvetlenül, miután Lokit meglátogatta, és emlegette is a félisten nevét.”
Clint. „Semmi változást nem észleltem eddig rajta, mindössze szívből gyűlöli Lokit.”
Loki. „Minden szál hozzá vezet.” Steve letette az íróeszközt, majd kiropogtatta az ujjait. Biztos volt abban, hogy valami fölött mindig átsiklik, ha Lokiról van szó. A félisten ugyan már vagy egy hónapja tartózkodott a Stark toronyban, mégis, csak az utóbbi pár napban kezdtek a dolgok megváltozni. „És nem a jó irányba. De még mindig nincsen eszméleténél, bárki bármit is állít, vagy bármire utalnak a jelek, hiszen JARVIS a nap minden másodpercében ellenőrzés alatt tartja. Mégis hogyan tud az a nyomorult ennyit aludni?”
*
Clint soha életében nem gondolta volna, hogy ennyire jó érzés alul lenni. Illetve azt sem gondolta volna, hogy egyáltalán megengedje egy férfinak, hogy leteperje, mármint Lokinak. Hát igen, Loki határozottan más volt, mint bárki, akit egész eddigi életében ismert, pedig elhihetitek azt, hogy az íjásznak nem kell a szomszédba menni egy kis élettapasztalatért. Tehát Loki. Amikor a félisten nyelve behatolt Barton hallójáratába, az utóbb említettnek öklömnyire zsugorodott a gyomra, és nem az undortól. Ernyedten hagyta, hogy Loki fél kézzel átkarolja a derekát, a másik kezével pedig belemarkoljon a nadrágjába. „Ó édes istenem!” – Clint nem volt vallásos, de jelenleg az összes egyházra felesküdött volna, ha Loki azt kéri tőle.
- Tudom én, milyen a magány – szólalt meg hirtelen a félisten talányos hangon. – Mindenkit elűzöl magad mellől, mert félsz, hogy megismernek, és akkor majd sikoltozva menekülnek előled.
- Te nem ismersz – próbált meg Clint némi verbális ellenállást mutatni.
- Talán ez az oka annak, hogy nem menekülök – kuncogott Loki, majd egy gyors mozdulattal a földre taszította az íjászt, és felétérdelt. Barton arca belenyomódott a puha szőnyegbe, és érezte, ahogyan Loki a kezeinél matat.
- Érdekes, hogy pont te hódolsz be nekem először. Ráadásul milyen könnyen. – Loki halk kis kacajt hallatott – kevesebb energiát fektettem eddig a manipulálásodba, mint mondjuk Edwardéba, és te máris a padlón vagy, szó szerint.
- Hogy mi? – Barton agya ekkor lázongani kezdett a gonosz kis információcseppek befogadása ellen. Aztán hirtelen minden világos lett. „Hiszen még csak nem is vagyok meleg! Ráadásul ezzel a…” – egyszeribe nem tudott megfelelően szofisztikált hasonlatot találni Lokira, és még mindig lázasan keresgélt, amikor fém csörrenését, valamint bilincsek félreérthetetlen csattanását hallotta, ráadásul a saját csuklói körül.
- Elképesztően szánalmasak vagytok – mormolta Loki, és Barton hason fekvő pozíciójában csak egy pár fekete csizmát érzékelt, közvetlenül az arca előtt.
- Megöllek, – zihálta kétségbeesetten – esküszöm, hogy megöllek!
- No-no, csak csínján az ilyen ígéretekkel, mert még egyszer valóban sor kerülhet rájuk. – A félisten ekkor leguggolt, így Barton láthatta az arcán azt a majdnem sajnálatba hajló kifejezést, amelyet teljesen hirtelen felváltott egy féktelen vigyor.
- Gyűlöllek – suttogta Clint, és egyszerre részvét érzete öntötte el saját maga iránt, hogy hagyta magát behálózni. – Mennyire gyűlöllek…
- Ó, annyira azért talán mégsem – rázta meg a fejét Loki elégedetten, majd megsimogatta Barton arcát, aki majdnem belekábult a finom érintésbe, és nagy lelkierő árán tudta csak odébb rántani a fejét. Erre Loki arcvonásai megkeményedtek, és egy hirtelen lökéssel a hátára fordította Bartont.
- Tudod, hogy miért vagyok itt? – sziszegte halkan.
- Mi? – kérdezte Clint, aki határozottan meg nem tudott mit kezdeni Loki őrületes mértékű hangulatingadozásaival.
- Nem jó, Francis, nem jó – ciccegett Loki elégedetlenül, majd határozottan az íjász mellkasára lépett.
- Ha nem lennék ilyen kiszolgáltatott állapotban, – hörögte Barton – akkor most…
- Mi lenne? – szakította félbe érdeklődően a félisten, miközben egy fürge mozdulattal talpra állította az íjászt, és letépte róla a bilincset. „Puszta kézzel. Hűha.”
- Szóval? – Loki finom iróniával megemelte a szemöldökét. – Akkor itt toporognál az orrom előtt és nem szólnál semmit? – erre a bicskanyitogató hangnemre Clintnek már feltétlenül reagálnia kellett valamit. Villámgyorsan húzta ki az övéből a tőrét, és szinte ösztönből döfött oda… ahol nem egészen egy másodperccel ezelőttig még Loki állt.
- Hol vagy? – ordította elvakultan, majd érezte, hogy valaki finoman megérinti a vállát. Annak rendje és módja szerint fordult meg, és szúrt, örömmel konstatálva, hogy a pengéje húsba talált. Amikor azonban eloszlott tudatából a vörös köd egy kétségbeesett nyögéssel hullott ki kezéből a kés.
*
Bruce régóta nem aludt már ilyen jól, mint az iménti pár órában, azonban a kellemes ébredést követően szembesülnie kellett egy igencsak álló „problémával”. „Ez nem lehet igaz, pedig már egy ideje kinőttem a kamaszkorból.” Aztán eszébe jutottak nedves álmának részletei is, amitől akaratlanul is felnyögött, és már rohant a mosdóba egy jó kis hidegzuhanyt venni. A sajnos cseppet sem kellemetlen álom résztvevője nem más volt ugyanis, mint… „Hm, elég élénk a fantáziád Robert.”
- Loki! – Bruce érezte, hogy másodpercek alatt mélybordó pírt produkál. „Semmi baj,” – felelte elnézően az öntelt hang – „már másokkal is megesett.”
- De mégis hol voltál eddig? – fakadt ki hirtelen Bruce. – Mármint, úgy értem, nem értem –legyintett lemondó arccal.
„Szerintem igyál egy kávét, és enni sem ártana valamit” – tanácsolta Loki barátságosan. Loki. Barátságosan.
- Remek ötlet – Bruce, nem lévén jobb ötlete, engedelmeskedett a félistennek. A konyába lépve vegyes érzelmekkel tapasztalta, hogy Tony a hűtő mellett áll, és elmélyülten szemléli annak tartalmát.
- Elővennéd a tejet? – kérte, mire Tony úgy fordult meg, mintha megcsípték volna.
- Á, professzorom, hogy vagyunk? Míg te kényelmesen szundiztál Romanoff nem bírt magával, és… Miért is nem vagyok én teljesen heteroszexuális? – kérdezte a Vasember, miután rendezte arcvonásait, majd Bruce nyakába borult. „Szerintem részeg.”
- Nem mondod – dünnyögte Bruce, miközben egy magas székhez vezette Tonyt.
„Vajon mi üthette így ki?”
- Fogalmam sincsen, gondolom te – felelte Bruce, miközben felrakott egy jó erős kávét főni.
„Kivételesen semmi közöm a dologhoz, mikor utoljára a szobájában hagytam, még nem volt illuminált állapotban.”
- Az Tonynál csak átmeneti állapot.
„Ha részeg?”
- Ha nem az. – Közben az említett, akiről az eszmecsere folyt szépen bealudt a bárpultra omolva.
- Most ezzel mit csináljak? – tört ki Bruceból, aki nyilvánvalóan Lokihoz intézte a kérdést, azonban legnagyobb megdöbbenésére Steve hangján szólalt meg az ukáz.
- Hagyd itt, majd ha kicsit jobban lesz, eltámolyog aludni egy kényelmesebb fekvőalkalmatosságra úgyis.
- Jól aludtál? – érdeklődött Bruce.
- Ezt én is kérdezhetném tőled – nézett Amerika kapitánya figyelmesen Banner szemeibe.
- Igen, mondhatjuk úgy is, aludtam – ekkor akaratlanul is megjelentek az agyában a Lokival töltött álmának részletei. „Hümm” – kommentálta a félisten.
- Ne hümmögj itt nekem – csattant fel Bruce, megfeledkezve arról, hogy Steve is ott tartózkodik a helységben.
- Nem is hümmögtem – képedt el a szőke hajú férfi teljesen. Mielőtt azonban Bruce válaszolhatott volna, Tony váratlanul magához tért, és a másik kettő elé imbolygott.
- Mit keres ott bent? – nézett kutatóan Banner szemeibe, amelyek e kérdésnek köszönhetően a duplájukra tágultak.
- Mióta magázod a professzort? – hökkent meg Steve, majd értetlenül konstatálta, hogy Tony és Bruce teljes mértékben ignorálják őt, lévén egymás szemeibe bámulnak már percek óta, és nem úgy tűnt, hogy ezt a tendenciát bármelyikük is fel óhajtaná függeszteni az elkövetkezendőkben.
Bruce már érezte a vesztét, ha Tony most leleplezi, akkor aztán magyarázhatják ki magukat a mocsokból. Tudta ugyanis, hogy ha sikerülne is meggyőzni Steve-et, Loki teste akkor is eszméletlenül fekszik a pihenőben ráadásul ott lenne még az örökké akadékoskodó Clint, és persze Natasha is. Most először jutott eszébe az a sajnálatos tény, hogy egy Vasember támogatása még sajnos nem elég a világ megváltásához. Némán állt tehát tovább, és közben nagyon remélte, hogy Tony ismét beájul.
„Izgulsz?” – érdeklődött egy kaján hang. „Nem baszd meg, a halottak nyugalmával állok.”
- Hahó, emberek! – Steve próbálta magára vonni a figyelmet, majd türelmét elvesztve nyúlt a telefonja után.
- Mit csinálsz, Rogers? – kapta el végre a tekintetét Tony.
- Hívom Furryt.
- Miért is? – rémüldözött Bruce.
- Mert a helyzet nyilvánvalóan kicsúszott az irányításunk alól. Azt nem tudom, hogy mi történik, és hogy ehhez milyen mértékben van köze Lokinak, de véget fogunk vetni neki.
- Ne már?! – hüledezett Tony is. – Ne hívd már fel Rogers, hiszen este van!
„Nyomós indok.” – Loki természetesen remekül szórakozott a helyzeten, és Bruce érezte, hogy elpattan benne valami, ekkor döntötte el, hogy saját kezűleg oldja meg a bábeli szituációt.