ó bruicie brucee...
Hangok
Bruce Banner homlokát jókora ráncok tarkították, a tenyere igen erősen izzadt, magában pedig melegebb éghajlatokra kívánta az egész Bosszúálló csapatot Hulkostul, és Asgardot félistenestül. Ami azt jelentette, hogy közeledett a déli tizenkét óra. „Nyugi Bruce, nem lesz semmi probléma, ahogyan eddig sem volt.” Önmagát, és főleg a zöld szörnyet nyugtatgatta, és ha nem született volna úriembernek, akkor minden délelőtt hangot adott volna kétségbeesésének, azonban nem akart a többiek agyára menni úgy, ahogyan azt Stark tette.
„Tényleg, mi az isten lehet Tonyval? Mindig is megvoltak a maga furcsaságai, de a mostani mindenen túltesz.” Így agonizált önmagában, miközben komótosan rótta a lépcsőket. A liftet nem óhajtotta használni, mert akkor túl gyorsan felért volna arra a bizonyos tízedik emeletre. Azonban nem lehetett a végtelenségig húzni a dolgot, és Bruce egyszer csak azt vette észre, hogy az ominózus ajtó előtt áll, és a kódokkal pepecsel, majd egy percen belül már bent is volt. „De utálom a sötétet.” Majd helyesbített. „Utálom, ha Loki az említett sötétségben leledzik.” Óvatosan felcsavarta a fényerősséget egy minimális szintre, hogy éppen csak el lehetett látni a szoba egyik feléből a másikba. „Kérlek, legyél eszméletlen!” Majd a megkönnyebbülés hullámai öntötték el a férfit, mivel a félisten valóban az említett állapotban feküdt. „Szánalmas vagy”- suhant át hirtelen az agyán, mire meglepetten összerezzent. „Ez meg mi volt?” Azonban nem állt le gondolkozni a dolgon, hanem gyorsan ellenőrizte a képernyőkön Loki életjeleit, majd, mivel mindent rendben talált, határozottan könnyebb szívvel hagyta el a biztonsági szobát.
*
- Na? - kérdezte lezseren Clint, és Bruce-nak beletelt egy kis időbe, míg rájött, hogy Barton Loki „hogyléte” felől érdeklődik. A társalkodó szobává kinevezett helyiségben voltak mindketten. Sólyomszem az egyik fotelban terpeszkedett, míg Bruce csak most foglalt helyet a kanapén.
- Semmi változás, minden a megszokott rendben - mondta zavartan, és maga sem tudta miért, de hirtelen olyan érzése támadt, mintha nem mondott volna teljesen igazat. „Hát, nem is.” A professzor akkorát ugrott ültében, mintha egy méh csípte volna meg.
- Minden rendben, Bruce? - érdeklődött szórakozottan az íjász, miközben fél szemét a tévére függesztette.
- Persze, persze - dörmögte az előbb említett - Csak meghúzódott a hátam.
Szerencsére Clint nem volt kíváncsi további magyarázatokra.
- Hogy ment a déli séta? - jelent meg az ajtóban Steve szőke feje.
- Jól. - Bruce már arra sem vette a fáradtságot, hogy további fejtegetésekbe bocsátkozzon. „Sőt, remekül, mondj csak el neki mindent.” A fejében megszólaló váratlan hangtól ismét megrezzent, és már biztos volt benne, hogy ezek nem az ő gondolatai.
- Bruce? - A Kapitány kétkedő szemekkel nézett a barna hajúra. Ám szintén kétkedő tekinteteket kapott válaszul. „Most mondjam azt, hogy hangokat hallok? Szerintem ez Tony akciózásait is felülmúlná.” Ezért inkább nem szólt semmit, csak megrázta a fejét.
- Mi van itt, pajtik? - kurjantotta el magát a váratlanul belépő Stark, meglepően vidáman.
- Pajtik? - kérdezte lesajnálóan Clint. - Mit ittál?
- Whisky-t, de hogy jön ez most ide? - viccelődött a Vasember.
- Mitől vagy ennyire feldobva? Csak nem járt nálad Loki? - ironizált Sólyomszem, és nem is tudta, hogy mennyire közel járt az igazsághoz. Sőt. Pontosan eltalálta annak okát. Tony egy pillanat alatt elvörösödött, aztán lesápadt, majd szótlanul kivágtatott, ez egyszer mellőzve a Stark-féle visszavágást. „Hm, ennyire jó voltam?” A hang ismét nagyon váratlanul érte Bruce-t.
- Loki?! - nyögte ki szinte sikoltva, mire egy furcsálló és egy aggódó tekintetet kapott válaszul. „Csak nem meglepődött, professzor?” - kérdezte a hang cinikusan. „Vajon Hulkot is sikerült ennyire meglepnem?”
- Takarodj innen! - ordította az amúgy mindig tökéletesen higgadt ember most önmagából kikelve. „Pontosan honnan is?”
- A fejemből!
- Ööö, Bruce, a világért sem akarnám megszakítani a „minden ok nélkül hirtelen megtébolyodok” random bemutatódat, de azért mégis, igazán elárulhatnád, hogy mi nyomja annyira a szívedet, hogy ilyen heves megnyilvánulásokra késztet. - Clint hangjából még mindig nem hiányzott a gúny, azonban ezúttal érdeklődve figyelte a professzort. „Vicces fiú ez a Barton.”
- Nyugi, professzor, bármi is történt, kérlek, ne izgasd fel magadat - szólt a kapitány meggyőzően, bár ő sem értette a kialakult helyzetet. Azonban, mielőtt bárki bármi mást reagálhatott volna, Bruce fogta magát, és elrohant. „Ez nem lehet igaz” - győzködte önmagát. „Ó, dehogynem” - szólt a hang ismét. A professzor biztos volt benne, hogy valami itt nagyon nem stimmel. Talán, ha felmenne, és… „Akkor ott találnál a szobában fekve ugyanúgy, ahogyan eddig minden egyes alkalommal” - egészítette ki Loki a félbehagyott gondolatsort.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezte hangosan Bruce, mert nagyon skizofrénnek találta azt, hogy a saját fejében folytat le párbeszédet, azonban így sem lett jobb. „Én? Honnan feltételezed azt, hogy bármit is akarnék pont tőled?"
- Nem értem - roskadt le a barna hajú a futástól kifulladva a fal tövében. „Nem baj.”
- Meg akarsz minket ölni? - kérdezte kétségbeesetten. „Nem.”
- Akkor? - Bruce kezdett kifogyni az ötletekből, és azt sem értékelte igazán, hogy a félisten átment a fejében papagájjá. „Felettébb szórakoztató vagy.”
- Ennek most egy kicsit sem tudok örülni - sóhajtott megtörten a férfi. „Pedig külsőre eléggé unalmas embernek látszol.”
- Köszi - Bruce maga is érezte, hogy mennyire irreális helyzet az, hogy Lokival, az őrült pszichopata félistennel - aki nem mellesleg belemászott a fejébe - folytat párbeszédet. „Még egy ideig itt leszek” - jött a duruzsoló hang a ki nem mondott kérdésre.
- Remek, és a többieknek mit mondjak? - kesergett. „Miért? Barton magyarázata nem eléggé kézenfekvő?”
- Most csak szórakozol velem. - „Úgy van.”
- Hát ez remek! - Bruce földúltan pattant fel, majd elkezdett ütemes léptekkel egy láthatatlan kör mentén sétálni. Az nyilvánvalóvá vált számára, hogy Loki nem akar, vagy legalább is nem most akar vérfürdőt rendezni, ettől egy kicsit megkönnyebbült, de attól még ugyanúgy nem tudta hová tenni a félisten furcsa viselkedését.
- Bruce! - Egy lihegő hangot hallott a háta mögül, és nemsokára feltűnt a hang gazdája, Steve is. A szőke férfi kétkedő pillantással nézegette, és a barna hajú tudta, hogy most elő kéne állnia valamiféle magyarázattal.
- Figyelj… - kezdte a katona, ám Bruce közbevágott.
- Ne haragudj, de... - itt egy pillanatra elmerengett, ha meg is mondja, hogy Loki hangját hallja a fejében, akkor azt nem tudná semmivel sem bizonyítani, és ráadásul őrültnek hinnék. „És akkor mehetnél a diliházba. Milyen tragikus lenne, a világhírű agyas Bruce Banner ilyen csúfos véget érne.” A barna hajú a gúnyos szavakra csak megrázta a fejét, majd folytatta tovább -… azt hiszem, egy kicsit besokalltam. Egy kis pihenés jót tenne.
- Persze - mondta azonnal Steve. Nem gondolta volna, hogy ennyire egyszerűen letudja majd a dolgot, és egy kicsit gyanús is volt neki, azonban egyelőre nem akarta firtatni. A professzor hálásan bólintott, majd a lakosztálya felé indult. „Ügyes fiú voltál.” Bruce mérgesen felhorkantott. - Kösz.
A professzor verejtékező homlokkal töltött magának némi szénsavas üdítőt, aztán biztos, ami biztos alapon bevonult a speciálisan Hulk számára készített Stark-féle üvegfalú ketrecbe. Ezt Tony az ideköltözése örömére „ajándékozta” neki, mivel, hogy a SHIELD által készített példány némileg le lett lakva Thor által. Amikor az utóbbi gondolat átsuhant Bruce agyán, Loki olyan intenzitással háborodott fel, hogy pusztán gondolati úton felkente a professzort az üvegre.
- Megértettem – nyögte a barna hajú, és összeszorított fogakkal várta a következményeket. Ám meglepő módon nem történt semmi, sem Hulk, sem Loki részéről. Az előbbi jelét sem adta annak, hogy bármennyire is felzaklatta volna a hirtelen találkozás az átlátszó anyaggal, az utóbbi pedig elégedetten kuncogott. „Ó csak ne aggódj, igazán jól kijövök a szörnyeteggel.”
- Micsoda öröm ez nekem – jegyezte meg szarkasztikusan a barna hajú. Már várta Loki csípős válaszát, ám az furcsa módon nem érkezett meg azonnal. „Robert – a félisten hangja távolibbnak tűnt – Robert, tudod, hogy miért vagyok itt?”
- He? – reagált nem túl értelmesen a professzor. Nem használta túl gyakran ezt a nevét, és megdöbbentette, hogy a fekete hajú ezt a módját választotta a közvetlen megszólításának. A kérdésen még csak ezek után gondolkozott el.
- Mert megsérültél? – találgatott. – De aztán felépültél – dünnyögte magában. „Eddig nagyon jó!”- kacagott Loki.
- Meg akarsz őrjíteni? „Nem is tudod, mennyire.” A félisten hangja furcsának tűnt, volt benne a megszokott gúny mellett valami kihívó, valami már-már játékos él, amitől Bruce akaratlanul is megborzongott. „Ez könnyebb lesz, mint hittem.”
- Mi? – a professzor későn vette észre, hogy kiabál. – Loki! - A fejében ismételten felharsant az előbb említett személy őrült hahotázása, mintha valami fergetegesen jó poént hallott volna az imént. „Most mennem kell Robert, de nemsokára ismét itt leszek veled. Addig is, gondolkodj rajta, hogy miért vagyok itt.”
- Loki? Loki? - Bruce szólongatta még egy darabig, azonban mivel a félisten nem adott jelt magáról, tényleg elhitte, hogy egyedül van. Furcsa módon némi hiányérzete támadt. „Áh, hülyeség.” Inkább igyekezett nem gondolni semmire, bevett egy nyugtatót, majd hamarosan álomba szenderült.
*
Tony Stark régóta nem aludt olyan jól, mint a tegnapi éjszakán. Későn ébredt, és egy nagyot nyújtózkodott, azonban amikor kinyitotta a szemeit megdermedt a mozdulat közben. Ugyanis nem az ágyában feküdt, hanem egy feldöntött fotelban töltötte az éjszakát. Aztán előjöttek az emlékei is. Clint, aztán Loki, na meg a csók. Furcsa módon nemhogy megbotránkoztatta volna, hanem inkább elégedettséggel töltötte el. „Basszus, egy futóbolond, de eszméletlenül jó csóktechnikával rendelkezik.” Még az sem zavarta különösképpen, hogy fiú, ami miatt ugyan támadtak némi ellentétes érzései, de így belegondolva is csak a lányokhoz vonzódott, és Lokihoz. Ez némileg megnyugtatta. „Tehát nem lettem buzi, csak biztosan „elhókuszpókuszolta” a fejemet, világos.” Mikor lement a többiekhez, még mindig ugyanez a kellemes hangulat lengte körül, azonban Clint beszólása elgondolkoztatta a fejleményeken. „Ez így nem normális.” Érezte, hogy valamit tennie kell az ügy érdekében, vagy beleőrül. „Tudatában vagyok annak, hogy Loki elbűvöl, mármint szó szerint elvarázsol, és még csak nem is lázongok miatta?” A Vasember felhorkantott, majd szenvedő arckifejezéssel töltött magának még egy pohár whisky-t, gondosan figyelve az ital rövid – az üvegből a pohárba megtett – útját. Mikor szépen teletöltötte, elégedetten cuppantott egyet, és figyelmen kívül hagyva egyre satnyuló lelkiismerete bágyadt visszhangjait, miszerint tökig alkoholista lett belőle, az ajkához emelte a poharat.
- Mi a probléma, Edward? - Tonyt egy roppantul öntelt hang szakította meg az ivásban, aminek köszönhetően spontán letüdőzte az említett pohár tartalmának a felét, a másik fele meg nekiállt vígan kicsorogni az orrán.
- Te! Mint általában – fuldoklott a Vasember, az erős folyadék égette a légcsövét, és az orrnyálkahártyáira sem volt éppen jótékony hatással. Mikor kissé rendbe szedte magát, megrovó tekintettel meredt a félistenre, ám ez az érzése azonmód elmúlt, és átadta a helyét valami másnak, amit Tony nem mert definiálni. Loki ugyanis leugrott az íróasztalról - amin ülve eddig figyelte őt -, majd lassan és kecsesen, mint egy nagymacska, elésétált.
- Mit… - kezdte a Vasember, azonban Loki ragadozó tekintetét az övébe fúrta, óvatosan magához húzta, átkarolta a derekát, és végigsimította a hátát. Tony Stark beleborzongott az érintésbe. „Uram Isten, ez most olyannak hatott, mintha egyenesen belenyúlt volna a nadrágomba, hogy lehetek ilyen kéjenc?!” Eddigi gondolatai arról, hogy valamit tennie kell semmivé foszlottak, illetve új értelmet nyertek. Kezei a félisten mellkasáról a nyakába siklottak, ahogyan a Vasember Loki illatától, és mágiájától megrészegülten várta a fekete hajú csókját, amely végül megérkezett. Bódítóbb volt még szeretett ír whisky-jénél is, és elfeledtette vele minden gondját.
- Loki - sóhajtotta, amikor ajkaik elváltak egymástól, azonban egy pillanat múlva azt érzékelte, hogy ujjai a levegőt kapkodják görcsösen, és egyúttal valaki a háta mögött gúnyosan megköszörüli a torkát.
- Most megkérdezhetném, hogy miért csinálsz úgy, mintha valakit ölelnél, amikor szemmel láthatóan nincs ott senki, valamint mi a jó büdös francért liheged közben Loki nevét, de nem teszem. - Clint fáradtan megdörzsölte a halántékát, majd szemmel láthatóan eléggé kiábrándultan folytatta. - Próbálok szemet hunyni a látottak felett, és csak a felől érdeklődnék, hogy…
- Uram, idegen behatolás történt Loki szobájába! - JARVIS hangja szirénaként harsant, ezzel megakasztva a szót az íjászban. Tony nem késlekedett sokáig, nem véletlenül állította be ugyanis a rendszerbe, hogy egy nap csak háromszor lehet látogatást tenni a félistennél, magára kapta a páncélt, majd Clinttel a nyomában elsietett.
*
Út közben Steve is csatlakozott hozzájuk, állítása szerint Bruce lefeküdt, a Fekete Özveggyel pedig még senki sem találkozott aznap. A tízedik emeletre felérve látták, hogy az ajtó tárva-nyitva áll, és ahogyan egyre közelebb értek, egy szoborszerűen megmerevedett kis alakot pillantottak meg a félhomályban. Clint elhűlten bámulta pár pillanatig, aztán bizonytalan hangon megszólalt:
- Natasha?