egy teljesen komolytalan, és vállalhatatlanul abszurd történetet hoztam most nektek, Tolkien vonalon. célja a könnyed szórakoztatás, valamint a helyzetkomikumok pufogtatása, amolyan laza kis nyárváró.
– A jó isten áldjon már meg, Thrandi, szívem, hova tetted azt a nyamvadt tortát?
A szőke tündekirály méltatlankodva húzta fel az orrát, a flegmaság páncélja alatt azonban éppen bőszen pánikolt.
Igen, a tortát neki kellett volna megsütnie, és meg is sütötte. De. De mivel világ életében kísérletező típus volt, meg amúgy is elfogyott otthon a mandulatej – márpedig ő nem fog elpusztulni holmi állati maradványoktól! – szóval úgy döntött, hogy az a cuki kis patakocska a hétvégi víkendlombház mellett bőven megfelel a célnak.
Az a víz úgyis száz százalékban vegyszermentes. Bio.
Tojás meg, az már majdnem állat, eh… nem kell bele. Az avokádópüré jó lesz.
Így történt, hogy a csokoládétorta gyakorlatilag nem történt meg. Vagyis, lett valami kakaós zöld massza – mire Thranduil a biztonság kedvéért még két órára berakta a kemencébe –, illetve egy összeégett zöld cucc, amit aztán gondosan elrejtett a levélpaplanjában.
– Drága egyetlenem, elkésünk! – Bard összekulcsolt kézzel rogyott le Mirkwood királyának lába elé. – Thorin ki fog a–kad–ni.
– NEM ÉRDEKEL THORIN! – zengte (sipította) Thranduil.
– Csá faterok! – Mielőtt bármi végzetes történhetett volna, Legolas bukkant fel a küszöbön talpig mocskos fémpáncélzatba burkolva.
– Bébim, neked nem a meglepetésbulin kéne lenned? – váltott át azonnal szempillarebegtetős cukiskodásba Thranduil. Csak egy valami hibádzott.
– Baszd meg, édesem, ez titok volt. Azért meglepetésbuli, tudod, mert meglepetés – nyögte fájdalmasan Bard, azonban nevelt fia felé fordulva egészen másfajta perspektívából szemlélhette a problémákat.
– Legolas, mi van rajtad?
– Ja, hogy ez. Azog adta kölcsön. Azt mondta, hogy a menő orkok, mind ilyenben tolják.
– De hát – csuklott Bard – te nem is vagy ork.
– Egyébként is, Azog nem valami cafatos bőrpelenkában mászkál folyton? – kérdezte Thranduil.
– Jó, mert ő punk, az más – legyintett a szőke ifjú, majd Bard felé fordulva folytatta –, de még lehetek. Sőt, tudod mit, én ork akarok lenni.
– Punk, hát persze, ez megmagyarázza azt a förtelmesen anarchikus fölfogását – elmélkedett Thranduil továbbra is, ügyet sem vetve arra, hogy Bard épp szívrohamot készül kapni.
– Szívem, hallottad a fiunkat?
– Persze, bár szerintem felvehetné még azt a cuki zöld szalmakalapját, kiemelné a szeme színét.
– Esküszöm nem értelek. – Bard felhorkanva masszírozta a homlokát, majd végül egyenesen férje szemébe nézett.
– Ha csak megemlítem Thorint, szó szerint ki vagy akadva, bezzeg azt hagyod, hogy a fiunk Azoggal császkáljon?! „Förtelmesen anarchikus” ugyan kérlek, az a lény egy kicseszett vadállat. Elmebeteg, paranoiás, szociopata és nem utolsó sorban hidegvérű gyilkos!
Bard fel alá járkált szónoklás közben, azonban Thranduil a kirohanását csak egy szemöldökfelhúzással jutalmazta.
– Szerintem túldimenzionálod, faji előítéletekben gondolkodsz. Ne legyél rasszista.
– Hogy én – Bardnak egy pillanatra a hangja is elment a felháborodástól –, én ne legyek rasszista? Egy szót mondok neked. TÖRPÖK.
– Jó, de az más – legyintett nagyvonalúan Thranduil –, a törpök természetüknél fogva pénzéhesek, sunyik és alávalóak. Nem lehet egy napon említeni őket Azoggal, aki valójában csak szeretetéhes.
– Szeretetéhes? – susogta Bard, és egy pillanatra nem is tudta, hogyan reagáljon. Közben a háttérben Legolas az eddigi diszkrét kuncogását már nem tudta tovább leplezni, és hatalmas kacagásban tört ki, mire mindkét szülője felé fordult.
– Szóval, milyen buli? – kérdezte a könnyeit törölgetve az ifjú tünde.
– A buli – néztek össze elhűlve az apák.
– Drágám, te kerítsd elő azt a nyamvadt tortát bárhol is legyen és bárhogyan is nézzen ki. Legolas, te meg menj, és öltözz át, de ajánlom, hogy valami vállalhatót vegyél fel! – rendelkezett Bard kapkodva.
Thranduil már indult volna, hogy előkaparja a tortát a hálószobából, ám ekkor egy éles fény söpört végig a szobán, mire a tündekirály velőtrázóan felsikoltott.
– Szauron már megint leskelődik, Bardieee!
– Persze, ki van akadva, hogy nem hívtuk meg az ünnepségre, Lego, csukd be az ablakot, légy szíves! – intett Bard.
– Tulajdonképpen mi a bajotok Szauron bácsival? – kérdezte Legolas, miközben az elhangzottak szerint járt el.
– Hát, az, hogy… nem olyan egyszerű ez… – tipródott Bard, azonban Thranduil közbevágott.
– Húsevő – suttogta sápatag arccal.
– De... de hát, nincs is teste – hökkent meg az ifjú tünde.
– Jó, de amíg volt neki, tuti az volt – legyintett nagyvonalúan Thranduil.
– Ne basszál fel, édesem, én is eszem húst, ennél sokkal nagyobb bajok vannak Szauronnal… – fortyant fel az ember, ám tündéje közbevágott ismét.
– Pontosan, ezért fogok elválni tőled!
Ekkor telefon éles hangja vert visszhangot, megmentve ezzel a családot egy újabb általános katasztrófától. Bard kapkodva kutatott a zsebében, végül a füléhez emelte a parányi szerkezetet.
– Csá, Thorin, igen. Igen, nem, nem mert Thranduil… nem elbaszta, csak tudod, azőőő reformkonyha és... igen, sietünk, igen, útközben beugrunk a cukrászdába akkor. Szevaszka.
– Ki volt az? – kérdezte gyanúsan bugyborékoló hangon Thranduil, miközben lassan karba fonta a kezeit.
– Az angmrai boszorkányúr érdeklődött a tortád felől! Szerinted a “csá Thorin” mégis kit takar? – fortyant fel Bard.
– Thorin? – A tündekirály arca érdekes sárgászöld színűvé vált és Lego jónak látta, ha most tényleg felmegy a szobájába.
– Igen. És mondtam neki, hogy veszünk egy kész tortát a Banyapók édességdiszkontban.
– Mert? Mi baj az én tortámmal? Különben meg, nem vagyok hajlandó oda menni, ki tudja hol járt az a nyolc láb a tortasütés előtt, ráadásul a sütiknek mindig olyan kellemetlen háló utóízük van.
Bard már meg sem próbált ellentmondani, belenyugvóan széttárta a karjait, mire hitvese buzgón folytatta.
– Menjünk a Barad–dúr boulevardra, ott egy csomó fincsiséget kapni.
– Az teljesen kizárt. Szauron mindig átbasz a visszajáróval, ráadásul feketén dolgoztat, és egyik cukrásznak sincsen egészségügyi kiskönyve, múltkor megnéztem.
– De olyan cuki állatos marcipánfigurákat csinálnaaak! Akarok egy marcipán olifántot, Bardiii…
– Csak a holttestemen keresztül.
Így természetesen a Barad–dúrba mentek, valamit időközben Legolas sem öltözött át. És habár Bard az idegösszeomlás szélén állt, Thranduil kifejezetten kellemesen érezte magát, és még az sem zavarta, hogy a saját tortája nem kapja majd meg az áhított megbecsülést.
Mire aztán végre megérkeztek a Megyébe, már javában fent járt az égen a délutáni nap.
– Hol van Hobbitfalva? Ne mondd, nekem, hogy itt kellett balra fordulni?! – Az autó a tündekirály méltatlankodásától zengett, aki időközben levetkőzte elégedettségét.
– Pedig kurvára itt kellett, szívecském! Ne pofázz már bele állandóan a kibaszott irányokba légy szíves! – Bard is kezdte elveszíteni a türelmét.
– Hé, szerintem már elhagytuk Zsáklakot! Ez már tuti Mória!
Bard nyögve ordítva csuklott fel:
– MÓRIA A MÁSIK IRÁNYBAN VAN ÉS EZER MÉRFÖLDRE!
– Nem tudhatod biztosra – fordult az ablak felé sértődötten Thranduil, majd – Legolas kuncogásától kísérve – nemsokára befordultak Zsávég szűk kis utcácskájába.
A kertkapuban Bilbó szívélyes mosollyal, Thorin pedig belenyugvó utálattal az arcán ácsorgott.
– Végre ideértetek! – csapta össze a kezeit az apró hobbit, miközben eléjük szaladt.
– Ez nektek hol negyed tizenegy? – jött mögötte a törpekirály morogva.
– Ah, Bard elkurjantotta az időt, mint szokása – legyintett Thranduil nagyvonalú mosollyal – és még mindig süt a nap, szóval ne húzd fel magad.
– Felhúzlak én mindjárt téged egy fára – dünnyögte Thorin, de azért segített kicuccolni a kocsiból.
– Meg fogom ölni – suttogta oda gumimosollyal az arcán Thranduil Bardnak. Azonban a férfi még mindig élete párja előző megjegyzésén volt fennakadva.
– Hogy miattam késtünk el? – hebegte rosszalló arccal. – Ki volt az, aki másfél órát baszott el a mosdó keresésével a Fangorn áruházban édesem?
– Öko wcpapírt kerestem – vonta fel a szemöldökét a tündekirály, mire Bilbó előzékenyen betessékelte Legolast a házba, a kitörni készülő szülői vita elől.
– Hogy vagy, Lego? – kérdezte aztán mosolyogva.
– Megvagyok, képzeld, ork leszek, ha nagy leszek! – Erre Thorin kedvesen felröfögött mellette.
– Képzelem apádék mennyire el vannak ragadtatva az ötlettől.
– Ja, apunak tetszik, apa meg mindig izél az ilyeneken, szóval az nem számít. Itt van már Tauriel?
– Igen, Frodó szobájában játszanak, menj csak be te is! – intett kedvesen Bilbó, aztán megrovó pillantást intézett férjéhez.
– Leszel kedves kicsit kevésbé morcosnak lenni?
– Nem megy, utálom Thranduilt – nyögte amaz.
– Nos, a fiaink pedig imádják egymást, szóval nem kéne a faji előítéleteket gerjeszteni, oké?
Thorin megadóan biccentett és átölelte Bilbót. Odakintről behallatszott Thranduil sipítása és Bard üvöltése, vagyis minden a legnagyobb rendben volt.
Eközben a gyerekszobában nagyban ment a bandázás. Kili, Fili, Pippin és Trufa halott tündéset játszottak, mire Legolas és Tauriel kicsit bepöccentek, szóval elbújtak az íróasztal alá sugdolózni. Samu meg éppen arra próbálta rávenni Frodót, hogy keljen fel az ágyból.
Erre a vidám összképre toppant a szobába egy bizonyos szürke mágus.
– Gandalf! – visítottak fel a gyerekek, és még Frodó is kiadott... valami hangot.
– Sziasztok aprónép!
– Képzeld, Gandalf, azt játsszuk, hogy tündék vagyunk, akik mocsárkórtól fertőzöttek és le fognak esni a füleink, Kili meg szerelmes Taurielbe – hadarta Fili egy szuszra.
– Remek, remek – vonta fel a szemöldökét az öreg mágus.
– Samu, látom a megyét – nyögte a háttérben elhalóan Frodó, mire Gandalf homlokráncai erősödtek.
– Frodó úr… – A kis Samu tehetetlenül karba tette a kezeit.
– Érzem az eper ízét…
– Te, minden rendben van a fiatokkal? – kérdezte Gandalf az éppen akkor belépő Bibótól.
– Persze – csodálkozott a hobbit egy nagyot. – Csak művészlélek a szentem. Gyerekek, megjött Elrond bácsi és Galadriel néni is.
– Akkor Aragorn is itt van? – Legolas rekordgyorsasággal bújt ki az íróasztal alól.
– Még a kocsiban alszik.
– Ne már!!! Apa! – szaladt a tündefiú Thranduilhoz igazságot követelve.
– Bogyókám, Aragorn még kisbaba, sok alvásra van szüksége.
– De olyan cuki és olyan jó illata van, imádom szagolgatni!
– Nekem is jó illatom van – mászott ki sértődötten Tauriel is a bútor belsejéből.
Ekkor babasírás hangzott fel.
– Ajjaj! – Az ebben a pillanatban belépő Galadriel fáradtan dörzsölte meg a szemeit. – Ez Arwen lesz, az előbb fél órán keresztül altattam, most a te köröd jön Elrond.
– Rémesen nézel ki – aggodalmaskodott Thranduil, miközben a kis csapat kitelepült a kertbe, ugyanis a másfél méternél magasabb egyedek folyton beütötték a fejüket mindenhová.
– Köszi! – Galadriel sandán pillantott a fess tündekirályra kivörösödött szemeivel, kócos kontyából éppen ekkor szabadult ki néhány fürt.
– Miért, te hogy néztél ki, amikor Legolas kicsi volt? – kérdezte röhögve Thorin – megvan még az a kép, amit anno Bard küldött szét snapchaten. Leschreenshotoltam.
– Te meg hogy nézel ki most is? – vakkantott vissza a szőke tünde megbántódva.
A vitának Gandalf megjelenése vetett véget, aki nem titkolt aggódással az arcán lépett oda Bilbóhoz.
– Te, figyelj, Frodó biztos jól van? – mindenki az említettre nézett, aki éppen elhaló hangon, csendesen hörgött, miközben Samu a hátán cipelte egy sárdombon felfelé.
– Ha azt nem is vihetem helyetted, akkor téged viszlek! – kurjantotta a duci hobbitkölyök elszántan, mire Frodónak a szemei is kifordultak.
– Ugyan, csak játszanak – legyintett Bilbó még mielőtt Thorin megszólalhatott volna.
– Apuuu! Tauriel Kilivel játszik, és nem velem! – jött Legolas szirénázva.
– Igen, elbújtak egy bokorba ketten – érkezett morcosan Fili is.
– Hát, akkor játszatok ti ketten egymással – mondta értetlenül Bard.
– Egy törpével soha! – jelentette ki Lego hevesen.
– Nem hiába, az én fiam! – Thranduil diszkréten kitörölt egy meghatott könnycseppet a szeméből, mire Thorin sötéten nézett rá.
– Lego – szólt csendesen Bard, és a szeme intően villant.
Végül Legolas kénytelen kelletlen leült Pippinnel Trufával és Filivel Beszélő enteket játszani.
– Ezek a gyerekek – kedélyeskedett Bilbó, mire Thorin merően nézett rá.
– Az imént sértették halálra a fogadott másodunokaöcséidet.
– Ugyan, ugyan – intett Thranduil –, szerintem ez egy erős kifejezés. Mindössze annyiról van szó , hogy Legoka a koránál sokkal érettebben gondolkodik.
Ekkor Thorin egy picit felugrott, hogy arcon legyinthesse a pökhendin fejtegető tündekirályt, mire hitves hobbit ura a lábaiba kapaszkodva fékezte a folyamatot, és közben beleakadt a békésen szendergő Galadriel székébe.
A trió oltári nagyot zúgott a smaragd fűbe, Thranduil kuncogásától kísérve, aki közben ijedten mászott Bard nyakába.
Galadriel azonban nem lepődött meg, összehúzta magát a fűben és szunnyadt tovább.
– Na ki van itt? – mennydörögte az égbolt, mire Thorin elborzadva húzta fel a szemöldökét, és még az iménti megtorlási szándékáról is megfeledkezett.
– Ki hívta meg Smaugot a buliba? – nyikkant fel Bard egészen férfiatlan hangon.
Egyszerre mindenki Thranduilra nézett, aki frusztráltan nyalogatta az ajkait.
– Most meg mit bámultok? Én talán Azogot hívtam meg, jó, lehet, hogy mondta, hogy elhozza Smaugot is, de nem értettem tisztán.
– Meghívtad Azogot. – Bard azt fontolgatta éppen, hogy hazafelé menet beugranak Mordorba, keresni egy válóperes ügyvédet.
– Igen, hát tudod mennyire összebarátkoztak most Legóval, azt akartam, hogy lássa, mi befogadjuk őt – védekezett feltartott kezekkel a tündekirály.
Közben Elrond szaladt ki az udvarra, karjaiban a csecsemő Aragornnal és a kisded Arwennel.
– Smaug be akar jönni – mondta végül rezignáltan.
– Hát – itt Bilbó gondolkodott egy kicsit, a rászegeződő szempárok kereszttüzében –, akkor engedd be.
– MI?! – A kérdés egyszerre tört fel Bard, Thorin, Gandalf és Elrond torkából.
– Jó házigazdának lenni a hobbit legfőbb erénye – motyogta kezeit tördelve idegesen Bilbó. – Thorin, szívem, hozd ki azt a fél bárányt, amit holnapra akartam megsütni ebédre.
– Úgy érted, az én bárányomat? – A törpekirály hangjából csak úgy sütött a felháborodás.
– Jaj, ne legyél ennyire önző – pirított oda neki finom mosollyal Thranduil, mire Bard egy mozdulattal elé pördült, hogy elkapja azt a fejszét, amit Thorin a tünde felé pöccintett.
– Te… te meg akartál ölni – hebegte halálra vált arccal Thranduil, és a szeme környéki ráncok furcsán rángatózni kezdtek.
– Halihóóó! – Egy időközben kicsit kisebbé transzformálódott Smaug döcögött ki a hátsó ajtón.
– Smaug! – visított fel Legolas, majd az időközben csendesen elősomfordáló Tauriellel a sárkány nyakába vetették magukat.
– Kedves Smaug – biccentett Thranduil közben, rendezve az arckifejezését.
– Mirkwood királya – emelte meg a fejét nem kevésbé ünnepélyes arccal a pikkelyes, és közben a farkával diszkréten jó pár méterrel odébb repítette Thorint.
– Smaug – krákogta Bard is üdvözlésképpen –, sose felejtem el neked, hogy megölted a gyerekeimet.
A hangulat hirtelen fagyott jégcsappá, és Thranduil megrovóan nézett férjére.
– Ezt most miért kellett, Bardie?
– Nem is tudom szívem, basszad meg, talán mert közvetve meghívtál egy gyilkost a buliba?!
– Ezt ti is láttátok? – Thorin érkezett vissza közben az alfelét dörzsölgetve – Ez a szemétláda konkrétan… – Azonban mielőtt körbeírhatta volna a fájdalmas eseményt, Smaug farka ismét lendült, és a törpe elszállt, mint a győzelmi zászló.
– Smaug, kérsz bárányt? Még nyers, esetleg egy kis rozmaringgal? – kellemkedett Bilbó, miközben az intésére a hobbitifjak – kivéve Frodót, aki éppen önmagát gyepálta egy szék alatt – óriási sajtokat gurítottak ki a kerti asztalhoz.
– Nagyon kedves tőled, öreg barátom – kedélyeskedett Smaug, miközben diszkrét szív alakú füstöt fújt a piruló hobbitra.
– Ugyan, ugyan – hebegte amaz fülig vörösödve, miközben nagy dérrel-dúrral ismét megjelent a színen egyre ziláltabb külsejű hitvese.
– Láttátok? Ti is láttátok ezt? Ez az állat kikezdett a férjemmel!
– Ugyan, Thorin, ne beszélj csacsiságokat – motyogta Bilbó, és közben bemenekült a konyhába.
Ekkor Smaug figyelme ismét a tündekölykök felé irányult, akik boldogan játszottak vele kincskeresőset.
– Kili, Fili, gyertek ide – intette magához a srácait Thorin –, nem mehettek ennek az aljas gyökérnek a közelébe, értve vagyok?
– Mármint Thranduil bácsi közelébe? – kérdezte naivan Fili, mire az előbb említett a felháborodástól, Thorin pedig a szégyentől pirult el.
– Nem, most róla… mindegy is, inkább játsszatok…
Közben Elrond zabos arccal ébresztgette kedvesét.
– Galadriel, kelj fel. Látom, hogy megrebbent a szemhéjad! Éjszaka is mindig ezt csinálod, ne tettesd, hogy alszol, vedd át a kölyköket, most a te másfél órád jön!
– Másfél óra? – a tündekirálynő úgy pattant fel fektéből, mintha gumiból lenne – Ha jól érzékeltem az időt, te mindössze vagy fél óráig foglalkoztál a babákkal, és…
– Na, látod, kedves, még jó, hogy te mindent ilyen pontosan fejben tartasz, ezért is vagy te a jobb szülő – hadarta Elrond, majd a ledöbbent Galadriel kezébe nyomta az utódokat, és befutott Bilbó után a konyhába.
Természetesen ebben a pillanatban kezdett el Arwen üvölteni.
– Ezt nem bírom, valaki hallgattassa el – állt a szőke tünde összetört arckifejezéssel.
– Kit kell elhallgattatni? – A kerti kapuban egy óriási, összeszabdalt arcú, fehér ork jelent meg egy éjfekete motoron.
– Azog! – sikította Legolas izgatottan, amire persze Aragorn is felébredt, majd vigasztalhatatlan sírásba kezdett.
– Szóval őket kéne elhallgattatni? – érdeklődött Azog, miközben óvatos mozdulattal – merthogy Legolas éppen a derekába csimpaszkodott – előhúzta kétélű csatabárdját.
– De nem úgy – sietett a megrettent Galadriel segítségére Gandalf hirtelen. – Úgy értette, hogy ringassuk, mármint a babákat.
– Ja, hogy – Azog kétkedő arccal kivette Galadriel kezéből a kicsi Arwent, aki erre azonnal elhallgatott, és óriási kék szemevel fürkészte az ork ugyancsak kék szemét.
Mivel Aragornt meg Gandalf babusgatta, így hirtelen csönd támadt az udvaron.
– Látom a megyét! A Borbuggyan folyót, Zsáklakot, Gandalf tűzijátékát, a fényeket, fent a nagy fán! – Ez Frodó hangja volt, aki most kimászott az ülőalkalmatosság alól, és elkezdett a földön fetrengeni.
A többiek némi kétkedéssel nézték a fiatal hobbitot, és Azog a biztonság kedvéért fél kézzel előhúzta a fegyverét, majd kérdően nézett Thorinra.
– Nem, nem kell – válaszolt azonnal a ki nem mondott kérdésre némileg ambivalens érzelmekkel a hangjában a törpkirály.
– A fiad tűzjátékot akar – fordult ekkor az éppen kilépő Bilbóhoz.
– Ó – így Bilbó. – Ó – ismételte magát, amikor Azogra tévedt a tekintete.
– Szió – kacsintott rá az ork, az arcán egy gyanúsan cinkos mosollyal.
– Szia, Azog – hebegte Bilbó lábujjig vörösödve, majd úgy menekült vissza a konyhába, mintha versenyt futna az életéért.
– Vele is? – bődült fel Thorin, mint egy megsebzett bika. – Hallod, Zsákos, kérdeztem valamit! – Azzal kedvese után iramodott a konyhába.
– Azog – mondta ekkor keményen Bard.
– Kormányzó – biccentett Azog óvatosan.
– Azog! – bődült el Smaug, és Tauriellel meg Kilivel a hátán az orkhoz vágtatott. – Keblemre, cimbora!
Jól meglapogatták egymás hátát, miközben Legolas elragadtatottan kuncogott, és felmászott az ork hátára.
– Na, a fogadott gyerekemet is meg fogjátok ölni? – nézett Bard agresszívan a duóra.
– Mi? – sikkantott fel Galadriel.
– Bardie, azt hittem ezt már megbeszéltük… – sóhajtott Thranduil a fejét rázva.
– Figyelj, akkor háború volt – kezdte Smaug –, azóta sok minden történt, én is rendeztem a dolgaimat...Thorinnal. – Meggyőző tekintete dacára azonban a törpe nevét csak igen nyögvenyelősen sikerült kimondania.
– Igen – sietett a segítségére Azog is –, lehet, hogy véletlenül megöltem egy és fél lányodat, és Smaug meg a másik felét, plusz a fiadat, de pusztán véletlen volt.
– A körülmények áldozatai voltunk mindannyian, nem tehettünk róla – bólogatott Smaug is.
– A… körülmények… áldozatai… – nyögte akadozva Bard, és félő volt, hogy azon nyomban szívszélhűdést kap.
Közben Elrond kijött az udvarra, és diszkréten kivette Azog kezéből Arwent. Mielőtt elfajult volna a szituáció, Legolas szólt bele a beszélgetésbe.
– Mondtam apának, hogy én is ork leszek, képzeld! – rikkantotta Azog fejéről lógva.
– Igen? És mit szólt hozzá? – kérdezte Azog láthatóan kényelmetlenül.
– Nem örült neki. De apuci igen! Annyira örülök, hogy meghívott!
– Mármint, Thranduil? De hiszen nem is ő hívott meg.
– Mondtam, hogy Smaug volt! – csattant fel a szőke tündekirály.
– De hát, nem én voltam – lepődött meg a sárkány.
– Az Angmari csávesz hívott, de köszike, hogy gondoltok rám amúgy, tök jól esik. – Azog sértődötten becsörtetett a házba Legolassal a fején.
– Ki hívta meg A BOSZORKÁNYURAT? – Elrond arcából az összes vér kiszaladt, valamint Gandalf és Galadriel sem tűnt boldognak.
Egy darabig mindannyian csak álltak ott magukba roskadva, és most még Thranduil sem nyitotta ki a száját. Nem úgy Frodó:
– Nem maradt meg bennem az étel íze, vagy a víz hangja, vagy a fű képe. Csupasz vagyok a sötétben – nyögte elhaló hangon, és most az egyszer a felnőttek hajlottak egyetérteni vele.
– Szóval, azt akarod nekem bemagyarázni – ekkor Bilbó sietett ki az erélyről a nyomában a még mindig felbőszült Thorinnal –, hogy csak beszélgettetek?!
– Thorin, ne feszegessük már a témát, mondtam, volt egy nagy kalandom, te is a részese voltál… a végén, de addigra már sok mindenk… minden történt.
– Ja, öreg, ne szívd mellre – röhögött fel Smaug a kínos szituáción –, ahogyan mondani szokás, nagy kaland, nagy fa…
– Megölöm! – A törpekirálynak vérbe borult a tekintete.
– ...és egyébként, ha tudni akarod, nem csak te akartad őt eljegyezni – jött ki közben Azog a konyhából, láthatóan egy gondolatmenet közepén tartva.
– Hogy pardon? – Thorin leengedte a kezében tartott baltát, és Bilbó nagyot csuklott.
– Ja, semmi, hagyjuk – Az ork hirtelen zavarba jött a nagyközönségtől, és szemérmesen megigazította a fején Legolast.
– Ki hívta meg az Angmari boszorkányurat? – szólt közbe feszülten Gandalf.
– Gondolom, Denethor, tudod, hogy ők jóban vannak – vont vállat Bilbó –, csak aztán szólt, hogy mégsem tudnak eljönni, mert Boromirnak közben valami íjászversenye van, Faramirt meg szégyelli.
– De erről miért nem szóltál nekem? – kérdezte tátott szájjal Thorin.
– Mert ez olyan kényelmetlen dolog, amikor egy szülő a gyerekét… és tudom, hogy te sem vagy mindig Frodóval úgy, és…
– Nem, nem a gyerek érdekel, Denethor érdekel!
– Denethor? – Thranduil prüszkölve röhögött föl. – Tényleg érdekel? Pedig borzalmas a stílusa és valahogy olyan megszállott a tekintete.
– Ne szórakozz velem, tudod, hogy értettem, én… – fortyant fel Thorin, ám valaki félbeszakította a mondandóját.
– Denethor bácsiról beszélgettek? – jött oda zavartan Pippin. – Ugye nem jön el?
– Miért? – Gandalfnak megvillant a tekintete.
– Hát, furcsa dolgokat csinált velem a múltkor… és közben énekelnem kellett neki.
A felnőttek sokatmondóan néztek össze, végül Gandalf szólalt meg:
– Menj most játszani, Tuk Peregrin! – Miután a hobbit megkönnyebbülve eliramodott Samuék felé, Gandalf felsóhajtott.
– Gondoljátok, hogy… – kezdte Bilbó.
– Nem gondolnak semmit! – csattant fel Thorin. – Most az a lényeg, hogy megint hazudsz nekem!
– Jó, na, múlt héten véletlenül Dol Guldúrba mentem, és…
– Hogy lehet véletlenül Dol Guldúrba menni? – nyikkant fel Thorin.
– Te is tudod, hogy milyen jó kis kertészbolt van ott, és pont kellett egy új fűnyíró.
– De Völgyzugolyban is ugyanolyan jó boltok vannak! – Most Elrond akadt ki a változatosság kedvéért, közben majdnem leejtve a békésen szunyizó Arwent.
– Igen, és mindannyian tudjuk, hogy milyen irreálisan magas áron adtok el minden szart – dünnyögte Thranduil.
– Pontosan – Bilbó összepacsizott a tündekirállyal, majd dacosan keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt.
– Oké – Thorin lassan kifújta a levegőt –, szóval akkor a boszorkányúr is jön. Oké.
– Csak vigyázni kell, hogy majd ne akarja kinyírni a gyerekeket meg ilyesmi – szólt közbe Bard.
– Ezt nem hiszem el, hogy te mindig a gyerekeken lovagolsz! – csattant fel Smaug a szemeit forgatva.
– Ööö – Gandalf fura arcot vágott, ugyanis neki volt a legvizuálisabb a képzelőereje.
– Ja, nem úgy értettem, hogy rajtuk lovagol, mint tudjátok – jött zavarba a sárkány –, csak nem értem, minek ennyit problémázni néhány halott gyereken. A gyerekek ilyenek, néha meghalnak, néha nem, de főleg ha háború van, akkor inkább meghalnak, mint nem.
Thorin velősen nézett a pikkelyesre, de nem kommentálta a kis szónoklatot, ellenben Bard befordult a konyhába, és nemsokára üvegek csilingelése, valamint sietős nyeldeklés hallatszott. A törpekirály nagyot sóhajtott, majd a kormányzó után eredt.
– Most miért kellett megbántanod? – kelt élete párja védelmére Thranduil.
– Én kérek elnézést, hogy sárkány vagyok – szegte fel az állát Smaug.
– Cimbi, engedd el! – lépett oda Azog a kettőshöz. – Ha szeretnéd, most is megölhetünk egy kölyköt. Az – mutatott Frodóra, aki éppen Samu hátán fetrengett – elég selejtesnek tűnik – azzal sokat sejtetően előhúzta a fegyverét, egy bíztató mosoly kíséretében.
– Hé! – Bilbónak csak most jött meg a hangja. – Ti ketten azonnal rakjátok el a fegyvereiteket, és ne is gondoljatok, arra, hogy bárkit is megböködtök ma még, főleg nem a fogadott fiamat.
– Hát – búgta ekkor Smaug, és hangjában nyoma sem volt már ekkor sértődöttségnek – én egészen más valakit böködnék, ha már ez így szóba került.
Azog elvigyorodott és fél kézzel levette a fejéről Legolast, Bilbó pedig megnyalta az ajkait, majd gyorsan a konyhaablakra nézett. A konyhában Thorin éppen Bardot vigasztalta.
– Oké, öt perc – emelte fel a kezeit. – Öt perc múlva itt vagyunk. – Nem hiába, Zsákos Bilbó úgy gondolta, hogy az élet adta spontán lehetőségeket ki kell használni.
– Ti is láttátok ezt? – nyögte Elrond, majd fél kézzel birtoklóan átkarolta Galadrielt, aki közben állva elaludt mellette.
– Mit? – Thranduil szélesen elmosolyodott és felhúzta a szemöldökét. – Mindjárt, jönnek.
– De hát, a szemünk láttára, ők… – habogta újra a tünde.
– Mi történt? – kérdezte Gandalf is figyelmeztetően. – Semmi – válaszolta meg saját kérdését. – Elmentek, mindjárt jönnek.
Elrond hangosan kifújta a levegőt, és inkább szó nélkül fogta az épp ébredező kicsiket, és lerakta őket egy szőnyegre játszani, az alvó Galadrielt pedig melléjük fektette.
Legolas is a pokrócra telepedett, a kicsi Aragorn pedig elragadtatással nézett rá.
Gandalf és Thranduil szintén szó nélkül leültek egy hintaszékbe, és mindketten valami erős dohányra gyújtottak.
– Ki szív már megint füvet? – jött ki egy jó két perc múlva Bard szagolgatva, mint egy kutya, még mindig feldúltan.
– Gandalf – hazudta szemrebbenés nélkül a tündekirály.
– Gandalf is – helyesbített megrovó tekintettel a mágus.
– Már ezerszer megkértelek, hogy ne drogozz a gyerekek előtt – sóhajtozott Bard. – Káros a fejlődésükre.
– Ugyan már, ha kokót szippantanék a seggedből, az lenne káros a fejlődésükre, és nem egy ártatlan kis joint – vonta fel a szemöldökét hidegen Thranduil.
– Hol van Bilbó? – kérdezte közbe Thorin, miközben csendesen fürkészte a kertet.
Mielőtt bárki válaszolhatott volna valamit, éktelen földöntúli sikítás csapta meg a fülüket, és a kapu túloldalára leparkolt kilenc nazgúl. Fürgén lepattantak a funkciótlanul hosszúnyakú bestiáikról, majd gyorsan elrejtették az összes fegyverüket hosszú fekete köpenyük alá, és az egyikük ruhaujjából előhúzott szöszleszedővel fürgén rendbe szedték magukat.