2. fejezet.
még mindig kamaszok és hülyék a szentjeim.
Egy sötét folyosón rohant.
- Anya! – kiáltotta – Apa! – de ők nem feleltek, helyettük azonban meghallott egy mély, csábító hangot:
- Dany, maradj!
Danielle ha lehet, még zaklatottabban ébredt fel, mint ahogyan lefeküdt. Reggel hét óra van. Szerencsére ma szombat volt, úgyhogy a szőke lány megpróbált visszaaludni, azonban gondolatai minduntalan visszakanyarodtak az álomhoz, és a tegnap estéhez. Egy fél óra múlva úgy döntött, hogy képtelen aludni, ezért leballagott a nappaliba, és bekapcsolta a tv-t. Éppen valami mese ment az egyik csatornán, és Danielle úgy döntött, hogy ez éppen megfelel jelenlegi idegállapotának.
Már órák teltek el, mire a nagymamája lecsoszogott az emeletről, és Consuela is megjelent színen.
- A kisasszony már fent van? – csapta össze húsos kezeit szörnyülködve az utóbb említett, majd elrohant a konyhába reggelit készíteni.
- Milyen volt a buli? – kérdezte Liza derűsen, és Danynek összeszorult a gyomra.
- Egész jó – nyögte ki végül, azonban ő is belátta, hogy nem sikerült valami meggyőzőre. Nagyi kedvesen rámosolygott, majd megpaskolta a combját:
- Ha szeretnél beszélni róla, tudod, hogy hol találsz – azzal nehézkesen feltápászkodott, és elindult a teraszon lévő - féltő szeretettel gondozott - kiskertje irányába. Danielle szeretettel nézte a kis öreg nénit, aki már fiatalabb korában sem volt a szavak embere, azonban nála szeretőbb szívű embert nehéz lett volna találni.
- Nagyi – szólalt meg – honnan tudja az ember, hogyha szerelmes? – Liza meglepetten fordult hátra, aztán szélesen elmosolyodott.
- Azt soha nem tudhatja biztosan, csak úgy megérzi.
Akkor én vajon szerelmes vagyok? Dany magában tűnődött. Szó mi szó, a göndör hajú fiú igencsak mély benyomást gyakorolt rá, még akkor is, ha alig beszéltek egy pár szót. De a szerelembe eséshez egy pillanat is elég, ha jól tudom. Ennek okostelefonja segítségével alaposan utána olvasott, majd miután bizonyosságot nyert a dologban, elégedetten nyújtózott el a kanapén. Aztán eszébe jutott egy bökkenő. Ő Harry Styles, a fenébe is! Mégis hogy gondolhattam ezt az egész szerelem dolgot! Híres és iszonyatosan dögös énekes, aki körül lányok tömege legyeskedik folyton, mégis miért választana pont éppen engem?!
Elkeseredéséből egy telefonhívás szakította ki.
- Haló, Sophia, nem, igen, igen, nem, találkozzuk egy óra múlva a Starbucksban. – Ezek után már nem tétlenkedett többet, hanem gyorsan hajat mosott, felvett egy tintakék jeggings-et, egy apró rózsaszín virágokkal teleszórt, fehér mély v kivágású pólót, és egy fehér magas sarkú parafa papucsot. Mivel az ég furcsán szürkéskék színben játszott, felkapott magára még egy divatos halványrózsaszín kötött sapkát, és a kedvenc blézerét.
A Starbucksba menet a táskájában kotorászott a cigarettájáért, ám eszébe jutottak Liam szavai, ezért inkább mégsem gyújtott rá, bármilyen ideges is volt. Mielőtt belépett volna a kávézóba, a telefonja hirtelen megcsörrent.
- Szia, Julie, mi a helyzet? Aquapark? Ma délután? Sajnálom, de tényleg nem érek rá, éppen a Starbucksba igyekszem. Igen, Sophiaval. Igen, ami itt van a sarkon. Rendben, szia! – Danielle somolyogva megrázta a fejét. Julie az Julie marad. Majd határozottan belépett az ajtón.
- Látom, épségben vagy – mérte végig Sophia figyelmesen kedvenc barátnőjét.
- Igen – Dany kedvetlenül levetette magát egy fotelba – de azt hiszem, hogy vége az életemnek.
- És miért is? – érdeklődött az ázsiai lány.
- Mi történt tegnap este? – ütötte félre a kellemetlen kérdést Danielle. Sophia felsóhajtott, majd belekezdett a mesélésbe.
- Miután elmentél Lucas-ék visszamentek bulizni, de Liam mindenáron beszélni akart velem, méghozzá a barátnője nélkül, mit utóbb ezt kifejtette, ezért egy csomót kellett szervezkedni ahhoz, hogy kettesben maradhassunk.
- Miért, – kérdezte izgatottan Dany – mit akart?
- A telefonszámodat, – fintorította el az orrát a barátnője – mi mást? Na de ezek után még láttam Kevint és Lucast Harryvel, Zaynt Monával, Julie-t pedig Niallal beszélni. És mintha mindez nem lett volna elég, Louis a végén odajött hozzám, és találd ki, hogy mit akart… a telefonszámodat! Én nem tudom, hogy ezek mit látnak benned, de sikerült őket teljesen elbűvölnöd, az tuti. – Sophia hangjában csalódottság csendült, és Dany hiába akart együtt érezni a lánnyal, az előbbi információk megdobogtatták a szívét.
- De mi dolga volt a többieknek egymással? És akkor most összehaverkodtatok, vagy mi? – érdeklődött figyelmesen.
- Dehogy haverkodtunk össze – barátnője hangjából üvöltött a szomorúság – csak kérdezősködtek, aztán mentek is. Azt hiszem mi öten feleannyira sem érdekeltük őket, mint te egyedül. Amúgy nem tudom, hogy a többiektől mit akartak, mert utána én is hazamentem. – Danielle együtt érzően pillantott legjobb barátnőjére.
- Én tényleg nem tudom, hogy mit akarnak, – kezdte óvatosan – de nem is érdekel, a mi barátságunk sokkal fontosabb, ugye nem haragszol rám? – látta, amint Sophia arca felenged, majd a lány el is mosolyodott.
- Drága butus Danielle, – kezdte kedvesen – egy pillanatig sem haragudtam rád, sőt. Nagyon örülök neki, hogy érdeklődnek irántad, mert gyönyörű vagy, elbájoló, és okos, szóval veled mindenki csak jól járna. Azt sajnálom csak, hogy tudod, szóval, én, megint nem kellek senkinek.
- Ugyan már, Sophia, ne mondj ilyeneket, láttad te, hogy Kevin hogy nézett rád tegnap este? – Dany elhatározta, hogy egy kis önbizalmat önt kedvenc barátnőjébe.
- Tényleg? Nézett? Én észre se vettem – csodálkozott az ázsiai lány, azonban egy gyenge mosoly kezdett felkúszni az arcára.
- Beszélj vele hétfőn – kezdte Dany, véletlenül az ajtó felé nézett azonban, és elakadt a szava. Azon ugyanis Niall Horan, és Louis Tomlinson jöttek be, és egyenesen az asztaluk felé sétáltak.
- Sziasztok, lányok – mosolygott a szőke fiú.
- Öhm, ti meg mit kerestek itt? – kérdezte döbbenten Danielle. – Akarom mondani, persze, sziasztok. – A fiúk jókedvűen felnevettek.
- A barátnőitek mondták, hogy ez a kedvenc törzshelyetek.
- És persze véletlenül pont erre jártatok, ugye? – Sophia cinikusan felvonta a szemöldökét.
- Milyen barátnőink? – Danynek egészen más dolog ütötte meg a fülét.
- Hát – Louis gyerekes arcot vágott, majd elkezdett köröket rajzolni a lábával, mire a szőke hajú lány megkönyörült rajta.
- Na, jó, üljetek le – a fiúk leültek, és Niall azonnal belekezdett a mondandójába:
- Igazából, egy Julia, vagy Julie nevű lány informált minket a hollétetekről, éppen az imént.
- Julie, hát persze – csapott a homlokára Dany, majd Sophia kérdő tekintetét látva folytatta – Amikor idetartottam akkor hívott fel, de én nem gondoltam volna, hogy…
-… hogy nekünk kémkedik – fejezte be viccesen Louis.
- Igazából, azért jöttünk, mert… - kezdte fontoskodva Niall, azonban Danielle telefonja hirtelen megszólalt.
- Bocsánat – pillantott a kijelzőre, ismeretlen szám, de azért felvette.
- Haló, Danielle Taylor, igen. Én is. Ki? Hogy ki? Á, igen, Sophia említette, hogy… Nem, itt vannak az, hm, énekes társaid is. Nem tudom, fogalmam sincsen. Nem, ő nincs itt… nem, ő sincs itt. A maradék kettő, te észlény. Halvány lila gőzöm sincsen róla, már megmondtam. Miért? Na, jó, este, igen, majd hívsz te. Hogy miért? Mert a te számod rejtett! Jó, szia, szia – miután letette a telefont, Dany kimerülten nézett a többiekre.
- Meg merjem kérdezni, hogy ki volt az? – kockáztatta meg a kérdést Louis.
- Inkább ne – sóhajtott Danielle.
- Csak nem Harry? – folytatta Niall óvatosan, mire a szőke hajú lány megugrott ültében.
- Nem, – mondta, mikor szóhoz jutott – csak Zayn. – Csak Zayn? Mégis mióta mondok ilyet? Töprengéséből egy simogató kéz, és az ölébe boruló forró kávé zökkentette ki, az utóbbi kicsit intenzívebben.
- Mi az isten? – ugrott fel sikoltva. – Ti normálisak vagytok? – Louis nagy igyekezetében ugyanis, hogy a lányok tudta nélkül közöljön valamit Niallal, véletlenül meglökte Dany poharát.
- Jaj, én nagyon sajnálom – Louis azonnal Danielle mellett termett, és a kávéfoltot kezdte vizsgálgatni, ami egy jó darabon beborította a lány felsőjét és a nadrágját is.
- Basszus, teljesen eláztatta a ruhámat, haza kell mennem átöltözni – siránkozott Dany. A felfordulás közepett elkezdett Sophia telefonja csöngeni.
- Szia, anya, igen, rendben, szia – azzal gondterhelten lerakta a készüléket. - Sajnálom Dany, de haza kell mennem, apát kórházba szállították szívinfarktus gyanújával.
- Ó, istenem, persze, menj csak – válaszolta barátnője – nagyon drukkolok, hogy ne legyen semmi komoly baja, majd hívj fel, ha megtudsz valamit.
- Úgy lesz, – válaszolta Sophia – sziasztok, srácok – azzal gyorsan elhagyta a kávézót. Danynek csak ekkor jutott eszébe a tragikus kávéfolt.
- Nekem is mennem kell – kezdte.
- Majd mi is elkísérünk - tette a fejét Louis, és Niall is nagyon lelkesnek látszott, úgyhogy Danynek nem volt sok választási lehetősége, egy sóhajjal intett a fiúknak, hogy menjenek utána.
- Vegyétek le a cipőtöket, Consuela minden nap felmos – utasította a fiúkat, amikor hazaértek.
- Ki az a Consuela? – érdeklődött Niall.
- A bejárónőnk – felelte Dany, majd mielőtt a fiúk tovább kérdezősködhettek volna, felvezette őket az emeletre.
- De jól néz ki a szobád – lelkesedett Louis, Niallnak viszont jól hallhatóan megkordult a gyomra.
- Kérsz valamit enni? – kérdezte kedvesen Danielle, hiszen csak nem hagyhatja éhezni a vendégeit.
- Igen, azt hiszem – habogott a szöszi.
- Akkor menj le Consuelához, ő mindent megcsinál neked, amit csak kérsz. – Miután Niall elhagyta a terepet, Dany egy pillanatra furcsán érezte magát a barna hajú fiúval kettesben.
- Egy pillanat, és jövök – motyogta zavartan, majd kikapta az első holmit a gardróbból, ami a keze ügyébe került. A fürdőben gyorsan hidegvízbe áztatta jobb sorsra érdemes gönceit, s csak ezek után jött rá, hogy nem éppen a megfelelő ruhadarabot hozta be magával. Az ugyanis a tavalyi macskanő jelmeze volt. Mégis hogy a francba került ez elő éppen most? Tehetetlenségében sírni tudott volna, ugyanis ott szobrozott egy csipkés pink melltartó, és francia bugyi viseletében, minden egyéb cucc hiányában. A törölközőit ugyanis Consuela éppen a mosásba rakta.
- Louis? – szólt ki remegő hangon – Louis, ott vagy?
- Itt vagyok, – hangzott az aggódó felelt – történt valami?
- Hát, - Dany azt sem tudta, hogy mit mondjon – takard el a szemeidet – suttogta végül.
- Tessék? – Louis bizonyára nem hallotta, ám Danielle nem akart ordítani, ezért a lány közelebb ment az ajtóhoz, ám sajnálatos módon megcsúszott egy víztócsában, és egyenesen az ajtónak esett, ami nagy balszerencséjére kinyílt, még nagyobb balszerencséjére pedig az ajtó túloldalán közvetlenül a barna hajú fiú tartózkodott. Így Dany szépen ráesett Louisra. Félmeztelenül. Chantelle fehérneműben. Remek. Gyorsan lekászálódott a kába fiúról, ám a lábaik még mindig egymásba voltak gabalyodva, amivel csak azt érte el, hogy most Louis került felülre.
- Hm, nem akarlak kompromittálni, meg minden, – szólalt meg végül – de, leszállnál rólam? – Ám ekkor elkövette azt a hibát, hogy egyenesen a fiú zöld szemeibe nézett, és elakadt a szava. Pont olyan szépek, mint Harryé. De ki az a Harry? Érezte, hogy légszomjjal küszködik, ezért sóhajtott egy nagyot. Látta, hogy a fiú tekintete elidőzik a száján. És még mindig nem szállt le rólam. De akkor már nem is volt benne olyan nagyon biztos, hogy akarja. Enyhén felemelte a fejét, és már érezte a fiú kapkodó leheletét az ajkain, amikor meghallotta a lépcső nyikorgását. Mindketten ledermedtek, és most Louis a változatosság kedvéért tényleg felkelt a lányról, valamint a kezét is odanyújtotta segítségül. Dany villámsebességgel betűzött a gardróbba, gyorsan magára rángatott egy piros, gumis derekú, térdig érő szoknyát, valamint egy fehér pólót. Majd pár pillanatig csak állt, és hagyta, hogy normalizálódjon a légzése. Kívülről már hallotta a jókedvű hangokat. Atya úr isten, majdnem smároltam Louis Tomlinsonnal. Magára erőltetett egy mosolyt, és kilépett.
- Minden rendben, Dany? Olyan piros az arcod – kérdezte Niall aggódva. Ne is kérdezd. Észrevette, hogy Louis elfordult, hogy elrejtse a mosolyát.
- Persze, minden oké – kezdte, de a hangja inkább hasonlított nyávogáshoz, mintsem emberi hanghoz.
- Consuela jóllakatott? – érdeklődött aztán, hogy elterelje a témát.
- Ó igen – Niall szerencsére ráharapott a kérdésre, és elkezdte sorolni, hogy mit evett. Miközben Dany fél füllel hallgatta, érezte, hogy valaki nézi. Louisra pillantott, és annak átható, viharos zöld szemeivel találta szembe magát. Ő vajon mire gondolhat? Öntudatlanul is beharapta az ajkát. Merengéséből a gyanúsan nagy csönd szakította ki. Mikor észlelte, hogy mindkét fiú rá bámul, zavartan elmosolyodott, ám mielőtt bármit is mondhatott volna, megrezzent Louis telefonja.
- Harry? – Dany megrezzent a név hallatán – igen, rendben, persze, csaó. – Louis lerakta a telefonját, majd bocsánatkérően pillantott a többiekre.
- Most mennem kell, majd még találkozunk – azzal egy utolsó, Danielle elevenébe hatoló pillantás kíséretében elhúzta a csíkot.
- Hm – dünnyögte a szőke lány a beálló csöndben – tulajdonképpen mit is akartál mondani, még ott a kávézóban?
- Ja, igen – Niall arca vörösre gyúlt – azóta már tulajdonképpen mindegy.
- Ne szórakozz velem, – kezdte Dany, és érezte, hogy a harag felpezseg a testében – tegnap este találkoztunk egy rövid időre, de azelőtt óta azt sem tudtátok, hogy a világon vagyok, erre ti mégis megkerestek engem, és a társaságomban múlatjátok az időt! Mégis miért?
- Hát, – Niall szemmel láthatóan nem tudott mit kezdeni a helyzettel – ha a legjobb barátod megkér valamire, akkor azt neked kötelességed teljesíteni, ha viszont valami módon egy zavaró tényező eltérít az eredeti szándékodtól, akkor te is ugyanannyira össze lennél zavarodva, mint én most.
- Tudod, egy szót sem értek az egészből – rázta a fejét Dany, és lecsüccsent az ágya szélére. Érezte, amint a matrac megemelkedik mellette, és egy kar simult hozzá. Felnézett, és a változatosság kedvéért, most egy vakítóan égkék szempárral találta szembe magát.
- Én vagyok az a zavaró tényező? – érdeklődött halkan, de maga sem tudta, hogy miért suttog.
- Én, nem tudom. – Niall szintén suttogva válaszolt.
- Bocs, itt hagytam a… - hirtelen szélesre tárult a szobája ajtaja, és Louis vágtatott be rajta -… a pulcsimat. – Dany távolabb húzódott a szőke fiútól, majd felpattant, és maga sem értette, hogy miért érzett hirtelen bűntudatot. Valamint azt sem, hogy a két fiú miért néz villámló szemekkel egymásra.
- Niall, neked most menned kell – szólalt meg a barna hajú fiú meglepően komoly, és mély hangon.
- Igen, én is azt hiszem – bólintott az említett személy megtörten. Miután Niall elhagyta a szobát, Louis ingerülten megindult a szőke lány felé, aki pedig rémülten a falhoz hátrált.
- Louis, mi a fenét… – kezdte gyengécske hangon, azonban a fiú közbevágott.
- Te meg mit csinálsz? – szinte már ordibált.
- Én, se… semmit sem csinálok – dadogta Dany, és elkezdett remegni.
- Na, jó – fújta ki Louis a levegőt – nyugodjunk meg. – Danielle megtörten bólintott, aztán eszébe jutott valami:
- Te sem tudod, hogy Niall mit akart? Mármint még a kávézóban? – pontosította a kérdést, mert látta, hogy a másik arca furcsán megrándult.
- Azt akarta kérdezni, hogy – a hangja elhalkult, de aztán újra nekikezdett. – Szóval, van egy srác, akinek tetszel, és…
- Egy srác? – Dany hangja hisztérikusan csengett. – Én úgy vettem észre, hogy akad több is! – rémülten a szája elé kapta a kezét. Basszus. Az eget áldotta, amikor megszólalt a telefonja.
- Haló, szia. Igen, igen, igen, lehetőleg most azonnal, igen, ott leszek, igen, ott leszek, semmi, semmi különös, az ég áldjon meg téged is, majd ott találkozunk! – mikor lerakta a telefont igyekezett a fiú pillantását kerülni. – Sajnálom, de most mennem kell, találkozom… találkozom valakivel.
- Dany – kezdte Louis gyengéden, azonban a lány közbevágott.
- Ha elmész, majd szólj Consuelának, a pulcsid lent van a nappaliban – azzal további magyarázkodást mellőzve elhagyta az otthonát. Igyekezett minél gyorsabban menni, és még véletlenül sem hátranézni. Leintett egy taxit, és szólt a sofőrnek, hogy vigye a Hyde parkhoz. Türelmetlenül dobolt körmeivel az okostelefonján. Elvileg Harrybe vagyok szerelmes, de aztán majdnem közelebbi kapcsolatba kerülök Louissal, és még Niall is megfordul a fejemben. Mégis mi van velem? Azt nem tagadhatta, hogy a maga módján mind a három fiú mély benyomást gyakorolt rá, aztán eszébe jutott az az átkozott Mojito koktél mind a négy helyesbített keserűen.
Amikor végre odaértek, és megpillantotta a pakisztáni fiút, megmagyarázhatatlan nyugalom öntötte el. Legalább iránta nincsen egy kósza vágyam se. Erre a gondolatra önkéntelenül is felnevetett. Aztán egy kérdés ötlött fel benne. Mégis mióta lett az életem ilyen bonyolult? Azonban sajnos tudta rá a választ.