És még mindig süt a nap

2. fejezet.
nazgúlok in da street. meg még pár másik vendégek. hejehuja lesz. és radagasz





Szóval a nazgúlok csecsén és gigerlin a fakerítéshez sompolyogtak.
– Kop–kop – szólalt meg ekkor egyikük tétován.
– Látunk titeket, az ég szerelmére, csak lépjétek át a kiskaput – intett nekik Thorin, lelkiekben már minden rosszra felkészülve.
A nazgúlok így is tettek, szépen libasorban beléptek zsáklak fenségterületére, majd felsorakoztak Thorin előtt.
– Ööö– szólalt meg a törpe zavartan.
– Köszönjük a meghívást – sziszegte ekkor a csoportosulás egyik magasabb tagja.
– Hoztunk ajándékot is – szólt egy másikuk.
– Nahát, de kedves tőletek, valahogy ez senki másnak sem jutott eszébe – nézett körbe Thorin sokatmondóan.
Ekkor valamelyikük a törpekirály lába elé dobott egy zsákot.
– És a stílusuk is igen sajátos… – motyogta Thorin, miközben lehajolt az ajándékért.
– Ó – mondta, miután belenézett a zsákba – ezt honnan?
– Igazából Sauron küldi, hogy ne utáljátok már – szólalt meg végre az Angmari boszorkányúr. – Nagyon zavarja a stagnáló szituáció, és kéri, hogy nézzétek el neki azt a kis világuralmas bakiját.
– Azért az egy kicsit több volt… – emelkedett szólásra Elrond, és Gandalf is felállt.
– Ugyan már – legyintett Thorin ragyogó szemekkel, a zsák tartalmát fixírozva – Sauron egy jó ember.
– Nem hiszem el, hogy ezt kimondtad – nyögött fel Bard.
– Mi a fene lehet abban a zsákban? – most már Thranduil is kezdett kíváncsivá válni.
– Melyik elvetemült állat adta oda Thorinnak az arkenkövet? – A fészer felől Bilbó érkezett némileg ziláltan, kipirosodott arccal és csillogó szemmel.
– A mit… honnan tudod? – kérdezte Gandalf meglepetten.
– Onnan, hogy már fel is nyomta instára – fintorított a hobbit fájdalmasan. – De komolyan – fordult oda a megszeppent nazgúlok felé –, erre szükség volt?
– Sauron ötlete volt – dörmögte az egyikük.
– NEM VOLT JÓ ÖTLET! – Bilbóra rá sem lehetett ismerni. – Tudjátok, mennyi energiámba és időmbe került, míg leszoktattam a kincsek iránti megszállott vonzalmáról?
A kérdésre nem kapott választ, viszont kapott egy újabb kérdést helyette.
– Te hol is voltál amúgy, szívem? – érdeklődött Thorin gyanúsan nyugodt hangon, miközben tényleg a telefonjával babrált.
– Nem fontos – legyintett Bilbó zavartan, miközben Smaug és Azog is visszaszivárgott a társaságba.
– Most nem mondom azt, hogy üljünk le mind, de érezzétek magatokat kényelmesen – szabadkozott Bilbó, mire Azog teli szájjal felröhögött.
– Ez mi volt? – fortyant föl férjura. – Á, 1000 lájk két perc alatt, semmi. A hesteg lájkforlájkban sose csalódok. Nem úgy, ahogyan benned – nézett Bilbóra biggyedt ajkakkal.
– Nincs olyan fogadalom, amiben megbíznék – hörögte ekkor Frodó, aki egészen váratlanul a saját lábain bukkant fel, majd megkövülten meredt a nazgúlok vezérére.
– Jaj, el is felejtettem, hogy téged próbáltalak leszúrni – szabadkozott amaz a kezeit tördelve.  – Bocsesz.
– Olyan hideg – Frodó mint szokott, most sem válaszolt rendesen. Helyette megint összeomlott, mire a kis Samu a lábainál fogva elvonszolta onnan, bocsánatkérő tekinteteket meregetve a díszes társaság felé.
– Á, fátylat rá – legyintett Bilbó. – Mit isztok? – Gyorsan kikapta az arkenkövet hitvese kezéből, és helyette egy üveg sört nyomott bele, de úgy, hogy Thorinnak ez fel sem tűnt.
Közben Galadriel felébredt, és tétova léptekkel indult a mellékhelyiség felé.
– Szervusz, Khamul vagyok, a második gyűrűlidérc – állt az útjába az egyik fess fekete köpenyes.
– Örvendek, Galadriel vagyok, Lothlórien királynője, és mindjárt bepisilek – hadarta a szőke tünde, és belibbent a házba.
– Ejj de királynő… – nézett utána füttyentve Khamul, mire Elrond baljós arccal emelkedett szólásra a piknikpokrócról.
– Látod ezt a két gyereket? A közös utódaink, meg az a bazinagy csillogó gyémántgyűrű is elég árulkodó az ujján amúgy, nem?
– Amúgy nem – lazázott a fekete csuhás. – Közös utódok? De hát, a fiúgyermek az nem is tünde, hanem ember!
– Ja, Aragorn gyanús volt nekem is – szólt közbe Thorin somolyogva.
– Akiről te beszélsz, az II. Aragorn, az Északi Dúnadánok tizenhatodik vezére, Elendil egyenes ági leszármazottja és Isildur örököse, a gondori trón várományosa – szavalta vörös fejjel Elrond.
– Na, azért ne szaladjunk ennyire előre – intett finoman Gandalf. – Meghalt a faterja, szóval Aragorn a zabigyerek – súgta oda aztán a nazgúloknak diszkréten.
– Na és az anyja? – hökkent meg Khamul.
– Gilraen egy kurva volt, lepasszolta nekünk – válaszolt a közben visszatérő Galadriel üdvözült fejet vágva.
– Na jó, de Arwen tulajdonképpen csak Elrond lánya, nem? – akadékoskodott tovább Thorin.
– Galadriel valóban nem Arwen szülőanyja, de azért van hozzá némi köze, a... – feszengett a sötét hajú tünde.
– Ja, tényleg – kapott észbe Thranduil is vigyorogva. – Te Elrond, hogy is hívták az első feleségedet? – Galadriel és Elrond erre kényelmetlen pillantásokat váltottak.
– Na, de mi lett a te előző férjeddel? – szólt közbe Azog is, Galadrielhez intézve szavait.
– Nos, hát…
– Én tudom! – kurjantott fel Thranduil és győzelmesen sütkérezett a reá terelődő tekintetek fényében.
– Persze – horkant fel Bard, miközben kikapta Thorin kezéből a sörösüveget, és jól meghúzta.  – Te nyilván tudod.
– Hé, az még egy élettel ezelőtt volt – védekezett Thranduil felemelt kezekkel –, mármint a te életed előtt, hiszen halandó vagy, mi pedig nem.
– Igen, tudom, köszi, hogy emlékeztetsz rá – morogta a kormányzó sötét tekintettel.
– Mert, mi történt? – sziszegett közbe az angmari boszorkányúr érdeklődve.
– Celeborn összeszűrte a levet Thranduillal, mire Galadriel kicsapta a balhét, és jól elváltak – összegezte derűsen Gandalf.
– Egyébként, hol van most Celeborn? – kérdezte Thranduil mintegy mellékesen a körmét piszkálgatva.
– Neked sehol! – vágta rá Bard, azzal elrángatta férjét a konyha felé.
– Szóval kicsaptad a balhét? Nem tűnsz te olyan asszonynak – kuncogott Khamul fekete csuklyája alatt.
Galadriel merőn nézett a nazgúlra, de végül nem ő, hanem Elrond szólalt meg.
– A legnemesebb tünde királynővel beszélsz, aki, ha nem kell két síró csecsemőt nullahuszonnégyben ápolnia, most úgy megkínálna tomboló haragjával, hogy egy életre megemlegetnéd.
– Elrond, nyugi – szólt fáradtan Galadriel, mivel látta, hogy az angmari boszorkányúr a biztonság kedvéért a kezébe veszi láncos buzogányát.
– Nagyon nemes lehet, ha a lánya volt férjéhez ment hozzá – mormogta elgondolkodva Bilbó.
– Hogy mi? – a kiáltás jónéhányuk torkából tört elő.
A taszigálásnak bőszen ellenálló Thranduil elkezdett hangosan kacagni, és Gandalf is finoman belehorkantott a vodkamartinijába.
– Te tudtad? – kérdezte elhűlve Bard szőke hitvesét.
– Hogyne tudtam volna – pihegett Mirkwood ura az iménti röhögőgörcs után –, rohadt öreg vagyok, szóval kb. mindent tudok, ami az itt egybegyűltekkel történt, ahogyan Gandalf, Elrond és Galadriel is.
– Akkor… te most… Arwen nagymamája vagy? – pislogott Smaug.
– Ezért mondtam, hogy van némi köze hozzá – dohogta Elrond, majd Bilbóra nézett – te ezt egyébként honnan tudod?
– Hát… – amaz elhúzta a száját. – Tudod, meséltem, hogy voltam Dol Guldúrban, nos… útba ejtettem Mordort is, és…
– Mi a lófaszt csináltál te ott? – bődült fel Thorin, aztán gyanús sejtelemmel az arcán kérdezett. – Várj, ez aznap délután volt, amikor azt hazudtad, hogy elmész a zöldségeshez, aztán három nap múlva jöttél haza zöldségek nélkül?
– Nos igen, bár technikailag elmentem zöldségért is, csak… meg aztán...
– A lényeget, Bilbó – hördült fel Thorin, mint egy szíven szúrt anyatigris.
– Jó, szóval elmentem Minas Morgulba manikűröztetni, és…
– Miért, mi bajod a völgyzugolyi stúdiónkkal? – akadt ki újra Elrond.
– Baromi drágák vagytok, szintén – szólt közbe macskahangon Thranduil, és ismét összepacsizott Bilbóval.
– Úgy van, egy egyszerű francia mani kétszer annyiba kerül nálatok, mint…
– A LÉNYEGET! – süvöltötte Thorin kicsit felindulva.
– Szauron mondta! – kiáltotta Bilbó, és megtörten bámult maga elé. – Összeakadtunk a fodrásznál, és akkor letámadott, Frodóról kérdezősködött, meg aztán elkezdett mesélni, de így mindent. Három órán keresztül nem fogta be.
A társaság csendben nézett össze, majd Gandalf szólalt meg.
– De mit keresett Szauron a fodrásznál?
Mivel Bilbó nem tudott válaszolni, mindenki egy kicsit csendben emésztgette magában az imént elhangzottakat.
– Beszarás, akkor te most tényleg elvetted az anyósodat? – a kérdés a hátuk mögül érkezett, mire a társaság meglepetten – a nazgúl brigád kicsit ijedten – fordult meg.
– Na, mi van? Azt hittétek kihagyom a bulit? – A kertkapuban Gollam állt egy szakadt fekete zakóban és semmi egyébben.
– Na, téged már aztán tényleg senki nem hívott meg – tett egy ingerült kézmozdulatot Bilbó, mire Gandalf zavartan köhintett.
– Olyan kedvesek együtt Frodóval – magyarázta végül zavartan.
– Kedvesek? Ez a ványadt pszichopata leharapta a fiam ujját – tört ki az igazságérzet Thorinból is.
– Ha valakit utálni kell, akkor már a te fiad is, mi? – horkant fel Bilbó. – Bezzeg tegnap, amikor a Ködhegységben voltunk legó kiállításon, te letagadtad!
– Igen, mert elkezdett lopkodni! Könyörgöm! Mire hazaértünk, tele volt a zsebe mindenféle gyűrűkkel. Én uralkodói sarj vagyok, engem ezzel le lehet járatni, ha kiderül… oda a nevem, oda a…
– Inkább Azoghoz kellett volna feleségül mennem. – Bilbó rajtaütésszerűen sírva fakadt és beszaladt a házba.
– Ne kezdd a hisztit, Zsákos! Tudom én, hogy csak a kincseim miatt… apropó, hol az arkenkövem? Hallod, Zsákos? Bemegyek és élve megnyúzlak! – Thorin két kézre fogta a baltát és üvöltve vágtázott be a teraszon át.
– Nem kéne szólnunk valakinek? – aggodalmaskodott Galadriel, közben a házból kihallatszottak azok a tompa puffanások, amikor Thorin valami más tárgyat talált el az előle menekülő hobbit helyett.
– Á, ez csak szerelmes évődés – legyintett Thranduil, majd nosztalgiázva megcirógatta Bard borostáját. – Igaz, neked rövidmarkolatú kardod volt, de az élmény ugyanaz lehet.
Közben, ahogy elterelődött Gollamról a figyelem, az exhobbit körülményesen odaólálkodott a kis Frodóhoz, aki éppen mohón falta a bromélia virágföldjét.
– Hé – sziszegte oda, miközben megállt mellette –, ékszer?
Frodó sec perc alatt abbahagyta a táplálkozást, megtörölte a száját, aztán intett a másiknak, hogy nyúljon be a…
– Nem fogok a nadrágodba benyúlni – suttogta Gollam mérgesen. – Vedd elő!
Mire Frodó nemet intett a fejével, és sokatmondóan felemelte a kezeit, amik tele voltak virágfölddel.
– Rakd le a kurva sarat, és vedd elő! – Gollamnál kezdett elpattanni a cérna. Frodó továbbra is konokul rázta a fejét, mire a másik kénytelen kelletlen egy nagy sóhajjal és kurva anyáddal könyékig merült az ifjú hobbit nadrágjában.
– Érzem a… – kezdte volna Frodó, a görgős földdaraboktól kicsit rekedten, azonban Gollam villámló szemmel leintette.
– Be ne fejezd ezt a mondatot!
Egy jó perc múlva győzedelmesen felkiáltott, és ekkor nézett mindenki oda, amikor a keze még Frodó ágyékát markolászta. Aztán a mindenki végignézhette, amint egy apró arany valamit emel ki óvatosan a szövetdarabon át.
– Hát ez? – hebegte Gandalf.
– Intimpiercing – felelte győzedelmesen – most éppen – Szméagol. – Felváltva hordjuk!
– Biztos, hogy higiénikus ez? – tűnődött hangosan Thranduil.
Közben a nazgúlok kezdték unni a bulit, szóval ez incidens alatt összefogdosták a maradék hobbitkölyköket és azzal szórakoztak, hogy odatartották őket az állataik elé, majd amikor azok készültek volna fogukat belevájni a húsba, gyorsan visszarántották őket.
– Hát ilyen szedett–vedett buliba kell nekem megérkeznem? – bődült el valaki az utca felőli bejáratnál.
Mielőtt bárki szólhatott volna, Szarumán magabiztos léptekkel döntötte ki helyéről a kis fakerítést, majd a vihogó Radagasz nyomában betántorgott.
– Ajjaj, ezek ittak – jelent meg egy fél körre Bilbó, de futott is tovább Thorin csapásai elől.
– Nem csak, hogy ittak, de szerintem út közben legatyásítottak egy kocsmát – felelte fakó hangon Galadriel.
– Hé, mindenki! – a főmágus hangja kicsit mákonyosnak tetszett – Ez itt, Fehér Radagasz! – mutatott még mindig kitartóan vihogó társára. – Én meg Barna Szarumán vagyok! BARNA! – Az impozáns jelzőt még egyszer ordítva megismételte, mire Azog és Smaug horkanva röfögött fel a nevetéstől.
– Szerintem inkább sötét Szarumán – sóhajtott Gandalf a fejét rázva, majd egy kerti szék felé vezette bősz mágustársát.
– Miért kell neked mindig ezt csinálnod? – korholta aztán halkan, miközben egy pohár vizet adott rendje legfőbb vezetőjének kezébe.
– Ugyan, téged csak az zavar, hogy sose hívunk el kocsmatúrázni – vihogott Radagasz, majd a megszeppent tündekölykök felé imbolygott és gyanús mosollyal azt kérdezte, hogy:
– Gyerekek, megnézitek, mi van a köpenyem alatt? Ugyan már, kedves állatka csak – nyugtatta vigyorogva az aggódó és tettre kész szülőket.
– Mi az? – kérdezte végül halált megvető bátorsággal Tauriel.
– EGY NAGY PITON! – ordította Radagasz és Szarumán azzal a lendülettel majdnem belefulladt az éppen kortyolgatott vízbe.
– Valaki üsse már ki ezt az állatot – sopánkodott Bard, miközben Radagasz egészen a tettlegességig fajulva bontogatni kezdte a köntösét.

Kérésének Azog tett eleget, aki bárdjának fa végével óvatosan fejbekúrta a hullarészeg mágust, így az ájultan esett össze.