Peter, az én hősöm - avagy kentaur a pácban

harry potteres firenzés au. kihívásra íródott anno. könnyed vizes paródia néhány majommal meghintve.





- Miért van itt ilyen büdös? – kérdeztem, miközben hevesen ráztam a farkamat, hogy egy kicsit felkavarjam az állott levegőt. Azonban jobban belegondolva a helyzetbe, talán nem a legmegfelelőbb kérdéssel kezdtem, azonban a majmok kisegítettek.
- Miért nedves itt minden? – siránkoztak fennhangon, én azonban csak lemondóan sóhajtottam. Tekintettel arra, hogy már egy ideje az Atlanti-óceán végtelen nagyságúnak tűnő hullámain hánykódtunk, ennek a momentumnak nem kellett volna annyira meglepőnek lennie. És mégis az volt.
- Te Egy, húzódj már kicsit odébb! – szóltam rá az egyik majomra finoman, de erélyesen. Az pedig engedelmesen arrébb kúszott, így végre óvatosan kinyújthattam a lábaimat, mind a négyet.
- Én ezt nem bírom tovább! – nyavalygott a Kettő névvel ellátott egyed, mire a többiek is rákezdték. Remek. Egy rendkívül ősi és misztikus, éppen kihalóban lévő faj egyik tagját képviselem, és éppen evolúciós zsákutcákkal együtt úszkálok a nyílt óceánon, bizonyára ezt érdemlem. Tulajdonképpen az még nem volt a világvége, amikor egy üvegfalú ládában ébredtem a semmi közepén, egy Umbridge-dzsal lefolytatott hevesebb hangvételű eszmecsere után - istenem, előfordul az ilyesmi, én rühellem a politikát, ő meg nem komálja a kentaurokat - halványan emlékeztem rá ugyanis, hogy az a pedáns macskaimádó némber emlegetett valami háromszöget. Ha pedig ilyen mennyiségű cseppfolyós anyag vesz körül, akkor nyilván a Bermuda háromszögről lehet szó, amiről pedig mindenki tudja, hogy hol van, na, innen ered ez a pontos helymeghatározás.

Szóval, a bajok akkor kezdődtek, amikor megszólalt az első majom. Én nem is tudom, hogy hogyan, de egyszer csak ott termett, és csak nem bírta befogni a száját. A következő nap meg jött a második, és akkor már szinkronban pofáztak. A harmadik napon érkezett a legújabb, ennek köszönhetően pedig trióban nyomták nekem a dumát.
Jelenleg ez, a térfogatok számát illetően igencsak szerény mennyiséggel rendelkező láda egészen pontosan negyvenkét majmot számol. Illetve én számolok – ha veszem hozzá a fáradtságot -, és nem a láda. Ebből pontosan meg lehet állapítani, hogy hány nap telt már el. Az elején azt hittem, hogy Dolores jól meg akar leckézetni, de aztán a harmincadik majom felé rájöttem, hogy csak szimplán elfeledkezett rólam. Ami felettébb zavarba ejtő, ha jobban belegondolok, mert ezek szerint a roxfortos diákok simán megvannak jóslástan óra nélkül, és ez engem mélyen felháborít. De térjünk vissza a jelen problémájához.
- Nektek van ilyen szagotok? – kérdeztem gyanakodva a csordába verődött emlősöktől.
- Nem tudom, hogy mire gondolsz – vágta rá Huszonhét ártatlan képpel. Mivel már az elején úgy gondoltam, hogy nem az én tisztem elnevezni ezeket a pofátlanul a személyes terembe tolakodó szőrös lényeket, ezért nagyvonalúan csak sorszámoztam őket. Ekkor Negyven bizalmas képet vágva egészen közel hajolt hozzám, és diszkréten a fülembe suttogott.
- Valószínűleg a saját tested kipárolgásának az illatát érzed, kedves barátom – mondjuk ez is elképzelhető. Ezzel lezártnak tekintettük a témát.

A nap többi része eseménytelenül telt. Csak egy amerikai teherhajó süllyedt el a szemünk láttára minden előzmény nélkül, és csupán két kisrepülő állt váratlanul függőleges röppályára, hogy aztán hangos robajjal csapódjon neki az óceán víztükrének, majd bugyogva merüljön el. Az ilyeneket már az első hét után megszoktam. Lustán, az oldalamra dőlve figyelem – mivel a belmagasság minimalizmusa végett nem tudok más pozíciót felvenni -, ahogyan a lemenő nap fénye vérvörösre színezi a tajtékos haragoszöld vizet. Az üveg úgy tűnik, törhetetlen, legalább is az első idők hevében, amikor hisztérikus perceimben még a kijutás gondolata foglalkoztatott, a patáim tehetetlenek voltak az átlátszó anyaggal szemben. Pár gyanús reccsenés után meg inkább le is álltam a próbálkozással, illetve a lábaim maguktól álltak le, vagyis nem tudtam őket mozgatni. Akkor az a gyanú ébredt bennem, hogy eltörtem mind a négy térdemet, és pár perc után, ez az elején még sejtésnek is alig nevezhető kósza gondolat sajnálatos módon beigazolódott. Vagyis több mint egy hónapja rettenetes kínok gyötörnek. Na, jó, azért mágikus lény létemre a fájdalomküszöböm kicsit magasabb az átlagnál, valamint már a csontjaim is elkezdték a regenerálódást, ennek ellenére, ha egy tucat főemlős ugrál a lábaimon, azt azért még én is megérzem.

- Hé, ló! – töprengésemből, ami lassan szendergésbe fordult volna át, egy éles hang zökkentett ki. Már meg sem próbáltam nem „ló” létemet bizonygatni ennek a minden bizonyára komoly és fontos evolúciós folyamatokat átugrott bagázsnak.
- Parancsolj – néztem szelíd szemekkel Ötösre.
- Nem vagy éhes? – azt hittem ott helyben rekonstruálom a pharoszi világítótornyot. – Mi? – nyögtem ki szinte sikoltva.
- Kaja, tudod – a lenéző hangsúlyhoz pedig negyvenkét pár sajnálkozó tekintet párosult. Vegyük sorra a dolgokat. Mitológiai teremtmény létére, az idő múlásával, egy csomó bónusszal szembesül az ember, illetve ló. Például rendes ideig kibírja víz, élelem, és szociális élet nélkül, de ekkorra, ha jól számoltam, már bőven túl voltunk egy egész hónapon, és mostanában szinte folyamatosan csillagokat láttam az alultápláltság miatt.
- Nem azt mondtátok, hogy képtelenek vagytok varázsolni? – kérdeztem érdeklődést mímelve, de közben már baljósan remegett a jobb szemhéjam.
- Azok is vagyunk, de te kívánhatsz egy dolgot – felelte jóindulatúan Negyvenkettő. – Ez általánosan elvárt segítségnyújtási forma minden bajba jutott nem mugli egyén számára, amit a Mágiaügyi Minisztérium a Birtoklás címszó alatt található Aktuális áldozat elrejtése a világ szeme elől paragrafusának hatvankilencedik cikkelyében fogalmazott meg. Vagyis ez a jogszabály határozottan törvényerejű, és még az olyan halmozottan hátrányos helyzetű létformákra is érvényes, mint amilyen te vagy.
- Kösz – motyogtam leforrázottan -, és ezt nem tudtátok volna, mondjuk egy kicsivel hamarabb szóbahozni?
- Yean Hagfd’dddddelks Kwarrd csak ma került ide – kezdett el magyarázkodni Harminchárom. – Ő közöttünk az agy – tette hozzá még magyarázatképpen.
- Jan Hafgmiafene? – kérdeztem összeakadó nyelvvel. – Szóval mindannyitoknak van egy ilyen felettébb hosszú neve?
- Természetesen – bólintott Négy –, de nekünk tökéletesen megfelel a számozás is, egy ilyen primitív őslétformától nem nagyon vártunk mást – ez most fájt.
- Tehát egy alkalommal Umbridge nem tagadhatja meg tőlem a segítségnyújtást, igaz? – igyekeztem visszakanyarodni a témához. A majmok egyetértően bólogattak.
- Szóval, mit is kívánjak – dörzsöltem össze a tenyeremet izgatottan, ám ekkor egy álomkép rohant le, hirtelen és brutálisan, amin nagyon meglepődtem, mert az óceáni kaland alatt egyszer sem tört rám semmiféle látomás, és eddig még csak a csíráját sem éreztem magamban a legkisebb hevenyészet jóslatokhoz sem, most pedig…

Cukrászdát láttam magam előtt, amiben házimanók szorgoskodtak, volt, aki tortát sütött vagy éppen díszített, mások tésztát nyújtottak, az egyik pedig egy nagy tál tojásfehérjét próbált fakanállal felkeverni.
- Ez így nem lesz jó – suttogtam magamról megfeledkezve – ehhez másra van szükség, ide kézi habverő kell.

Aztán, a látomás amilyen gyorsan jött, úgy el is illant, én pedig arra eszméltem, hogy szőrös kezeimben egy pár fényesre polírozott, fehér nyelű, hagyományos habverőt tartok. Azt hittem menten agyvérzést kapok. Azok a szőrös dögök persze nem hagyták szó nélkül a dolgot.
- Habverő? Hm, elég furcsa kívánság – vakargatta Kilenc tűnődve a hónalját.
- És még azt hittem, hogy a kentaurok bölcs, és intelligens lények – morfondírozott Tizenhárom, miközben én a sokkhatás miatt továbbra sem bírtam megszólalni.
- Lehet, hogy a csordából kitagadott egyedeknél végzetes agyi leépülés következik be egy bizonyos idő után – fejtegette közben Harminchét.

- Nem! – üvöltöttem hirtelen –, ez csak puszta véletlen volt, nem ezt akartam, és különben is nyomatékosan megkértelek titeket, hogy ne hozzátok fel azt az ominózus kiközösítéses dolgot!
- Persze, persze, csak nyugi – csitítgattak a majmok, majd csoportos simogatás következett terápiás jelleggel, amitől egészen ellazultam. Szerencsére már csak lelkem egyik eldugott kis sötét zugában sikoltozott valaki félőrülten, amiért ilyen csúfosan elbaltáztam a szabadulási lehetőségemet.

Közben már csaknem teljesen besötétedett, és a hullámok is vadabbá és erőszakosabbá váltak. Az üvegláda egyre többször került víz alá, ami nálam heves gyomorforgást idézett elő, de természetesen nem volt mit kihánynom. Valamint a lakótársak kiléte sem volt kimondottan bíztató, és most nem a majmokra gondolok. Többször is előfordult, hogy egy-egy erőszakosabb farokcsapás jó pár méterrel odébb taszította a ládát, mi meg egyik sarokból a másikba zúdultunk benne. Néha láttam diszkréten elővillanni tűhegyes metszőfogakat, betonkemény állkapcsokat, és cseppet sem barátságos kinézetű uszonyokat, sőt, egyszer még hatalmas polipcsápokat is. Lévén én magam is mitológiai lény vagyok, azon már egyáltalán meg sem döbbentem, amikor egy leviatánt lehúzott egy egész halászhajót a mélybe, vagy a rendszeres, de kiszámíthatatlan időközönként csatázó krakeneken.

Az égbolton feltűntek a csillagok, azonban a hold csak nagyon halványan sejlett át a felhők közül. Mellettem a majmok is lecsendesedtek, én pedig lélekben felkészültem arra, hogy holnap még eggyel többen lesznek. Már éppen kecsesen kinyújtottam volna a bal kezemet, hogy azzal egy kényelmes farvakarásban részesítsem magamat, amikor hirtelen nagyon sok minden történt egyszerre. A szendergő főemlősök ijedten ugrottak fel körülöttem, és kezdtek eszeveszett rikácsolásba, az égen megjelent a jól ismert sötét jegy, csak valamiért nem zöld színű volt, hanem rózsaszín, ráadásul forgott is, és valaki a szemem előtt - a seprűt igencsak szerencsétlenül megülve – egyenesen beleszállt a jéghideg vízbe, valamint egy nehéz sikamlós test csúszott fel a láda üvegfalára.
- Kígyó, egy kígyó! – sivalkodtak a majmok, és elkezdtek magatehetetlenül vergődni. Közben a számomra még mindig ismeretlen alak felbukkant a felszínre. Káromkodva köpködte a vizet, és igyekezett visszamászni a seprűre.

- A Nagyúr majd megjutalmaz érte, ebben biztos vagyok, csak én láttam azt a jóslatot, senki más – motyogta a számomra érthetetlen szavakat. Természetesen tudom, hogy ki az említett „Nagyúr”, valamint a jóslat kifejezés sem csengett a fülemnek ismeretlenül, mindössze nem tudtam, hogy miről beszél, és hogy jön ez az én helyzetemhez.
- Végre megvagy te négylábú, ó igen, benned rejlik a győzelmünk záloga – magasodott felém a duci alak most már ismét a seprűn ülve, és sunyi módon dörzsölte egymáshoz a kezeit, érdekes módon az egyik előbb említett végtag ezüstösen csillogott.
- Üdvözöllek patkány kinézetű felebarátom, mondd csak, mi dolgod itt? – érdeklődtem udvariasan, mire láthatóan megdöbbent.
- Én halálfaló vagyok – fröcsögte aztán pökhendi arckifejezéssel, hát Merlinre, nem valami észkombájn a tag. További körmondatokat mellőzve előkapta a pálcáját, és a ládára szegezte, majd elmondott egy olyan varázslatot, aminek hatására az üvegnek azonnal apró darabokra kellett volna robbannia, azonban mindkettőnk legnagyobb meglepetésére nem történt semmi ilyesmi, aminek több szempontból is nagyon örültem. Először is nem tudok úszni, és szerintem a majmok sem, valamint a kígyó még mindig a ládán hempergett.

- Hát ez meg? – látszott, hogy az ipse sem érti teljesen a helyzetet, azonban a dolog még négyszeri újrapróbálásra sem működött.
- Miért? – kiáltott fel szenvedően, miután az ötödik kísérlet is sikertelenül zárult. Ekkor gondterhelt arccal pillantott rám.
- Nem is tudom, hogy mondjam el, de akadt egy kis probléma – igazad van te szerencsétlen, méghozzá nem is kicsi, hanem eléggé nagy.
- Tehát… - szólaltam meg, és igyekeztem egyre növekvő feszültségemet kordában tartani.
- Tehát, úgy tűnik, hogy valamiért nem működnek a varázslataim – tátott szájjal néztem ki a fejemből, és azon gondolkoztam, hogy ennyire retardált nem lehet valaki.
- Nem is, – találtam meg a hangomat végre – emlékeim szerint a sötét jegy legutóbb nem így nézett ki.
- Hogyan? – kérdezte, azonban a varázslat addigra pont letelt.
- Mindegy, – sóhajtottam egy mélyet - nem szándékozod ezt a kígyót eltűntetni innen? – kérdeztem halványan, ugyanis szőrös kis haverjaim a halálra rémülés legújabb szintjét érték el azzal, hogy felakadt szemmel rángatóztak a lábaim alatt.
- A kígyó, persze – csapott a homlokára a férfi, és azzal a lendülettel újra beleszédült a vízbe.
- A Sötét Nagyúr busásan megjutalmaz ezek után – nyögte a betanult szöveget újra, miután sikeresen visszakapaszkodott a lebegő járműre.

- Pontosan miért… - kezdtem volna, ám a modortalan alak megint félbeszakította a mondanivalómat.
- Amikor a jóslatok megsemmisültek az a kezemben maradt, és láttam benne, láttam! Csak én tudom, hogy mi a győzelmünk kulcsa, csak én! – á, egyáltalán nem ismételgeti folyton önmagát.
- Kentaurok kellenek! – folytatta vehemensen.
- Elnézést ember, pontosan milyen jóslatról beszélsz? – próbálkoztam megint.
- Mi? – nézett értelmesen. – Tegnap éjjel az összes többi összetört, megsemmisült, csak ez maradt fenn, és ez lesz a sikerem záloga, vagyis te leszel az!
- Várjunk csak, most kinek a jóslatáról beszélünk? – kérdeztem egyre fokozódó érdeklődéssel.
- Nem mindegy az? Láttam, amit láttam! – csattant fel az alak, mire lemondóan a kezeimbe temettem az arcomat. Képzett jóslástan tanár létemre ugyanis pontosan tudtam, hogy egy jóslat csak azok számára érvényes, akiknek szól, és ha más valaki próbálja értelmezni, esetleg végrehajtani a benne foglaltakat abból végzetes hibák keletkezhetnek. Azonban ez a férfiember jelenleg ki akart engem szabadítani, ezért eszem ágában sem volt őt felvilágosítani a tévedéséről.
- Nagy vizet láttam, és egy furcsa négylábút, aztán hatalmas összecsapást, és egy fiatal fiú halálát, – suttogta szinte transzba esve – az ösztöneim vezéreltek hozzád – el sem tudtam képzelni, hogy ki lehetett az, akinek ilyesmi állt a jövőjében, de nem irigyeltem.

- A kígyó – próbáltam most már erőteljesebben felhívni magamra a figyelmet.
- Nagini, – hogy az a… - roppantsd össze az üveget – utasította remegő hangon a férfi, és a kígyó így is tett. Hirtelen iszonyatos nyomást éreztem, és a víz elemi erővel tört be a kis kabinba, sikeresen a szélrózsa minden irányába sodorva a rémült majmokat. Gyorsan megkapaszkodtam egy masszívabb üvegdarabban, és patáimmal a vizet rugdosva igyekeztem fenntartani magamat. Nagini pedig, mint aki jól végezte dolgát, egyszerűen csak köddé vált.
- Ő nem egy átlagos hüllő – suttogta tisztelettel az alak. Ja, hallottam már róla.
- Fogd meg a kezemet, kentaur – nyújtotta felém ezüstös jobbját a férfi, és csak most tudatosult bennem, hogy valójában milyen elképesztően ocsmány arcberendezése is van. Viszolyogva fogadtam el az említett kezet, és mire feleszméltem, már a levegőben voltunk. Most nagyon sokakban felmerülhet az a kérdés, hogy hogyan tud egy magamfajta négylábú teremtmény megülni egy seprűt. A válasz pedig az rá, hogy leginkább sehogy. Tehát a felállás a következő volt. Peter – mint később megtudtam – egy kézzel kapaszkodott a nyélbe, másik kezébe pedig én fogódzkodtam, amikor eszembe jutott valami igazán lényeges momentum.

- Azért a majmokról se feledkezzünk meg – szólaltam meg igen hősiesen, azonban csak egy értetlenkedő pillantást kaptam válaszul.
- Milyen majmokról? – kérdezte végül kissé rekedtes hangon Peter.
- Azokról a kispajtásokról ott, akik odalent fuldoklanak.
- Te, Firenze - mint később ő is megtudta – ott, – nyögte egy pillanatnyi néma csend után bátortalanul - nincsenek majmok.
- Mi? – kérdeztem a változatosság kedvéért most én roppant értelmesen.
- Nem szerepelnek a tervben majmok, – szólt most már határozottabban – azt sem tudom, hogy miről beszélsz, különben is ideje indulni, hiszen a Nagyúr már biztosan vár – azzal egy finom mozdulattal irányba helyezte a seprűt, aminek következtében majdnem megint borultunk. A póz nem volt kimondottan kellemes számomra, de mint mondottam, mágikus lény létemre elég strapabíró vagyok, és repülés közben sikerült jó sok mindenen eltöprengenem. De főként a majmokon. Egyszerűen fel nem foghattam, hogy mi történhetett. Hiszen ott voltak velem, majd két hónapon keresztül, láttam, éreztem, érzékeltem őket, aztán ez az alak azt állítja, hogy nem lát semmit, és hirtelen már én sem láttam őket többé. Vajon diagnosztizáltak már mitológiai lényeknél alkalmi skizofréniát a világtörténelem során? Utána kell majd néznem. Aztán még egy kérdés fogalmazódott meg bennem; vajon hol lehet a habverő? A következő gondoltatom pedig az volt, hogyha visszaértem a Roxfortba, akkor Umbridge csúnyán meg fog lakolni mindezért.

Epilógus:

- Most pedig mindenki nézzen a csészéjébe, és írja le, hogy mit lát – utasítottam a harmadikosokat szelíd hangon. Igen, szerencsésen visszakerültem a Roxfortba, és Trelawney professzorral egymás között felosztva a tananyagot folytattuk az oktatást. Sajnos visszaértemkor már valaki csúfosan elbánt Doloresszel, de miután megtudtam, hogy kik voltak azok, annyira mégsem bántam a dolgot. És hogy mi lett Peterrel? Nos, minden halálfalók szégyene eredeti szándéka szerint a Malfoy-kúriában kötöttünk volna ki, ám számításaiba szokás szerint hiba csúszott.

- Engem fog ünnepelni mindenki, én leszek a hős! – Peter megállíthatatlanul örömkötött azon, hogy pár óra múlva nagyon fog fájni neki, persze ő ezt akkor még nem így fogta fel, nyilván nem láthatta előre a dolgokat. Ugyanis úgy három óra repülés után elaludt a seprűn. Én szemfülesen persze még pont meg tudtam ragadni a nyelet, ám ő sajnálatos módon belezúdult a vízbe, szerencsére közben felébredt, és hevesen átkozódott. Máig sem értem, hogy miét nem hoppanált azonnal. Talán mert nem tudott?

Emlékeztek arra, amikor azt mondtam, hogy egy kentaur nem tud megülni egy seprűt? Nos, akkor nem tévedtem. Viszont arról nem szólt a fáma, hogy ne tudna két kézzel megkapaszkodni rajta, egészen a célállomásig. Így, gyakorlatilag Peter segítségével megmentettem önmagamat. Azt hiszem valahol hálás lehetek neki.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

nahát. írsz nekem valamit. cukor falat borsó vagy. köszönöm.