Marco mosolya

Miért igazolt át olyan hirtelen Lewandywski a Dortmundból a Bayern Münchenbe?
ez a fic erre ad egy fiktív (buzis) választ.
ami van még: slash, Marco Reus, sírásrívás



Robert Lewandowski nagyon tudott ölelni. Mármint, nagyon. A másikat egyszerűen a karjába zárta, és olyan érzés volt, mintha soha többé nem akarná elengedni. Bizalommal teli, kényelmes, meghitt. Az embernek az az érzése támadt ilyenkor, hogy bárcsak meg tudná fagyasztani ezeket a pillanatokat, hogy örökké tartsanak. Az embert jelen esetben Marco Reusnak hívták.
– Ne cukkolj már, jó? Alig valamivel vagyok csak nálad alacsonyabb, és különben sem ez számít – duzzogott Marco. Éppen edzés után volt a csapat, így kollektíven a zuhanyzó felé vették az irányt.
– Ne vigyorogj így, Lewy. Ne, fúj, tiszta izzadt vagy, ne ölelgess – ahogy kimondta az utolsó szavakat, meg is bánta őket. Persze, hogy ölelgesse. Mindig.
Megadóan belesimult a lengyel férfi karjaiba, és megint hatalmába kerítette az a bizonyos, semmi mással össze nem keverhető harmónia és boldogság érzése, amit csak akkor tapasztalt, ha az előbb említett szituáció állt fenn.
De a jó dolgoknak hamar vége szakad.
– Már megint úgy vigyorogsz – jutott el végre a tudatáig Lewandowski jókedvű hangja. Marco kérdően nézett a férfira.
– Mint egy kis füves panda – nevetett amaz, majd amikor Marco tettekkel próbálta megtorolni az előbbi fricskát, fürgén elugrott előle, és egész furcsán álmodozó hangszínben jegyezte meg:
– Imádom a mosolyodat. – Aztán előre sietett a többiek után, ugyanis a kis közjáték hatására egészen hátra maradtak.
Marco nem értette, hogy mi történik. Még sokáig nem értette.
A meccsek jöttek egymás után, néha vesztettek, legtöbbször nyertek (legtöbbször Lewandowski miatt).
Az ölelések és a bolondozások folytatódtak… mígnem Marco egyszer csak azzal az érzéssel szembesült, hogy valamiért nem tud ugyanúgy nézni Robertre, mint a többi dortmundos barátjára.
Lewy persze mindig is más volt. Remek humora volt, ugyanakkor ő tudott a legérettebben hozzáállni bizonyos kérdésekhez, páratlan csatár volt és mindig mosolygott, legalábbis akkor mindig, ha Marco a közelben volt.
Ezen alkalmakkor a szőke középpályás gyomra és szíve egész furcsa pozíciókba tudott csavarodni.
Lewy nagyon közvetlen is volt, Marcóval főleg. Marco ezt nem bánta. Aztán egy kis idő múlva eljutott a „nem bántától” az „akartáig”.
Egy szokásos keddi edzés előtt Marco a kelleténél jóval előbb ért a helyszínre (ne is kérdezd), és legnagyobb meglepetésére, na és nem kis örömére, felfedezte Robert cuccait az öltözőben. Illetve, nem. Már akkor tudta, hogy Lewy ott van, amikor az előtérben megérezte a jellegzetes, fűszeres dezodor és a focista – „Robert Lewandowski vagyok, gyakorló szexisten” – saját illatát.
– Gyakorló szexisten, mi a fene? – adott hangot öltözködés közben önmaga feletti megdöbbenésének Marco.
– Ki a szexisten? – Az ajtón hirtelen egy félmeztelen Lewandowski vágódott be, a kezében egy üdítős palackkal.
„Hát te” – vágta volna rá Marco zsigerből a választ, és csak a jó ég tudja, hogy mégis mi mentette meg e kínos szituáció megtörténtétől.
– Brávó – motyogta maga elé a fejét rázva, még egy ekkora címeres balfaszt.
A háttérből diszkrét torokköszörülést hallott, mire zavartan hátrafordult.
– Te most komolyan magadban beszélsz? – érdeklődött Robert rendkívül közelről.
A szőke férfi a felismeréstől ugrott egyet hátrafelé, vagyis ugrott volna, ha nem közvetlenül mögötte helyezkedett volna el a tornaszekrénye.
Így azonban gyakorlatilag felkente magát a bútorra. Tettének következménye a hátába nyilalló éles fájdalom eredményeként köszönt vissza.
– Áú, baszki – adott hangot szerencsétlenségének összeszorított szemmel.
– Megőrültél? – érkezett az aggodalmas kérdés most egy kicsivel távolabbról. Marco végre felnézett, és hagyta, hogy Lewandowski homlokráncolva feltámogassa egy padra.
– Fáj a vállam – nyöszörögte kínlódva.
– Persze – érkezett a felelet cseppet rosszalló hangszínben, –, nekem is fájna, ha kamikáze akciót hajtanék végre a vasszekrényen.
Reus erre csak felsóhajtott, és a kezébe temette az arcát. „Inkább ezer vasszekrény, mintsem ez a kurva bizonytalanság.”
A sötét hajú férfi szintén sóhajtva guggolt le Marco elé, és két térdére tette a kezeit.
– Mi a baj? – kérdezte most már tényleg aggódva. „Ó, ha tudnád.” Marco lenézett rá, és csak ennyit mondott:
– Fáj a vállam.
– Oké. – Lewandowskin látszott, hogy kezdi feladni a kommunikációra tett kísérleteit. – Vedd le a felsőd, megmasszírozom.
„Még csak az kéne” – pánikolt Marco, ám teste valamilyen furcsa okból kifolyólag követte a csatár utasítását.
Amikor megérezte a hátán társa erős kezét, akaratlanul is beleremegett. Lewandowski szerencsére másként értelmezte a reakciót.
– Nagyon fáj? Ez lehet, hogy be is fog lilulni. Hozok ilyen kenőcsöt, hűsítő, jó lesz.
„Ha te mondod.” Marco valamilyen megmagyarázhatatlan indokból kifolyólag szélesen elmosolyodott, és hagyta, hogy az időközben visszatérő társa kezelésbe vegye a vállát.
„Valamilyen megmagyarázhatatlan indok? Hülye. Te is tudod, hogy miért. Mert végre megint veled foglalkozik, és ketten vagytok itt. Csak ketten. Ezért vigyorogsz, te szerencsétlen. Én szerencsétlen” – pontosított aztán a belső monológja végén Marco.
– Te most tényleg be vagy szívva? A múltkori pandás dolgot csak viccnek szántam – szakította meg az elmélkedését Lewandowski hangja.
Marco oldalra kapta a fejét. Lewy arca pont elég közel volt a sajátjához, és a tekintete éppen eléggé azt sugározta, hogy az előbb igencsak belefeledkezett Marco mosolygós arcának látványába. Marco tekintete alattomos módon elvándorolt Lewandowski ajkaira, aki erre ösztönösen beharapta azokat.
„Jézus Mária Szent Isten. Öntsenek le hideg vízzel és nyíljon meg alattam a pokol.” – Imígy szólt Reus fohásza reakcióként.
– Mi? – Hát igen, kimondva kicsit egyszerűsített előbbi mondanivalóján.
Ekkor azonban Lewandowski nézett rá olyan tekintettel, mintha ő maga is az előbb általa említett tudatmódosult állapotban lenne.
– Imádom a mosolyodat – szólalt meg végül a fejét rázva kicsit, mintha önmaga is hitetlenkedne ezen a megállapításon. – Komolyan – tette hozzá.
„Én meg téged imádlak.” – Marco tényleg félt attól, hogy a gondolatai kiülnek az arcára.
Lewandowski még egy kicsit közelebb hajolt hozzá, és ekkor már nem tudott elmélkedni a lelkében dúló kételyeken, egyedül csak a másik férfi csodálatos égszínkék szemére tudott koncentrálni.
– Én… – kezdte szokatlanul bátortalan hangon, de hát hogyan is mondja ki hangosan az ember az elképzelhetetlen, lehetetlen, ostoba gondolatokat.
Mint utóbb kiderült, sehogyan.
Ugyanis a folyosó végéről jókedvű zsivaj hangzott fel, és nem sokkal ezután az öltöző ajtaja szélesen kitárult.
– …köszönöm a masszázst – fejezte be gyorsan a mondatot, eredeti szándéka ellenére nagyon másként, majd zavarodott sietséggel odalépett a többiekhez, hogy köszöntse őket. Így már nem láthatta, hogy Lewandowski szomorú pillantással nézett utána.
Hetek teltek el, edzések, meccsek, közös bulizások. Közeledett a nyári időszak.
Meccsek… ami azt illeti, a gólöröm volt az egyetlen olyan szituáció, amelynél a jól ismert baráti ölelés még nem kopott ki.
Ha bármelyikjüknek sikerült kapura lőnie, vagy megnyerték a meccset, Lewy azonnal szoros ölelésbe vonta Marcót. Nem beszéltek már ekkor sem egymással túl sokat, de amikor a lengyel férfi karjai szorosan körülölelték, az többet mondott minden szónál.
Marco már értette, hogy mi történik, de azt kívánta, bárcsak ne lenne így.
Aztán ezek az ölelések és a meghitt pillanatok is kezdtek elmaradozni. Marco néha már szándékosan kerülte társát, ami természetesen feltűnt a csapatnak is. Lewandowski pedig az idő múlásával egyre komorabbá vált, amit szintén nem lehetett megmagyarázni.
„Szerelmes vagyok beléd, te állat!” Marco legszívesebben a nap minden percében Lewy arcába üvöltötte volna az igazságot, de tudta, hogy nem teheti meg.
Nemcsak, hogy hülyét csinálna magából, de az ég szerelmére, a csatárnak felesége volt. Boldog házasságban élt, ugyan mégis mit tudott volna kezdeni ezzel az információval.
Meg persze ő a legjobb barátja, a legjobb barátok voltak. Voltak.
Most, hogy igazából mik is, nem tudta eldönteni, ugyanis ha az edzések miatt egy légtérben tartózkodtak, netán párba kerültek valami miatt, és Marco a másik szemébe mert nézni, akkor ott egyre inkább csak érthetetlen dühöt és ingerültséget látott. Tudta, hogy ezek az érzések pontosan neki szólnak. Persze, hiszen egy hatalmas barom volt az utóbbi időben. Szándékosan ellökte magától a legjobb barátját, összezavart mindenkit, és megbolygatta a csapat összhangját.
És azt is tudta, hogy Lewandowski ennek ellenére még mindig nagyon szereti őt, mint barátot, testvért.
Ilyenkor majd megszakadt a szíve.
„Ne haragudj rám” – kérte volna, de félt, hogy nem tudna megszólalni anélkül, hogy ne könnyezné el magát.
„Nem te tehetsz róla. Az én hibám az egész.” Marco érezte, hogy máris gombóc nő a torkában.
Sípszó harsant. Az edzésnek vége.
– Hé, várj egy kicsit! – Marco hamar el akart surranni, ám Lewandowski határozottan megragadta a karját. Furcsa helyzet volt. Hetek óta nem beszéltek egymással odavetett félszavaknál többet.
– Áruld már el, hogy mi a fasz bajod van velem! – Lewandowski inkább tűnt kétségbeesettnek, mintsem dühösnek.
Marco ránézett, és egyszerűen nem bírt megszólalni. Tehetetlenül megrántotta a vállát, megrázta a fejét, és próbálta magát kihúzni a csatár szorításából.
– Ja, értem – sóhajtott Lewandowski, és csalódott arccal elfordult, hogy távozzon, aztán mégis megtorpant a mozdulat közben.
– Nem foglak már sokáig zavarni, barátom – suttogta végül egy reszelős lélegzetvétel után.
– Nyár elején átigazolok a Bayern Münchenbe. Bármit is tettem ellened, amiért néma hallgatás és közöny a jussom, nagyon sajnálom. Bármit is tettem, bocsáss meg – azzal gyorsan elfordította az arcát, de Marco még látta, hogy a szája széle remeg.
Reusban abban a pillanatban egy világ omlott össze. Nyár elején? Hiszen május vége van! Egyszerűen nem tudta felfogni. Götze után most a legjobb barátja is elhagyja őt.
Az az ember, aki a világon a legfontosabb neki, és aki ráadásul mindennek tudatában sincs.
„Hogy tettél volna ellenem bármit is? Te benned csak jó van” – akarta mondani, ám a vallomás helyett egy erőtlen, sírós kis hangocska jött csak ki a száján.
A hangra Lewy ismét felé fordult, és tekintetéből annyi fájdalom és kérdés sugárzott, hogy Marco arcát akarata ellenére elöntötték a könnyek.
„Tessék, megvan az oka annak, hogy miért nem akarok veled beszélni.” Ingerült mozdulattal törölte meg az arcát, és ekkor Robert két lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot.
– Marco? – ejtette ki a nevét kérdő hangsúllyal.
„Nem mehetsz el!” – ordított belülről a szőke középpályás. „Nem engedem, nem viheted magaddal az életemet.”
– Elmész? – kérdezte végül félszegen. „Ó, bárcsak tudnál olvasni a gondolataimban!”
– Igen – felelte Lewandowski forró szeretettel, ám még égetőbb bánattal a tekintetében. – Jobb lesz így mindenkinek.
És Marcóban elpattant valami.
– Kinek lesz jobb? – Ordítani akart, de a kérdés esetlenül, elcsuklón jött ki a torkán. Sírni kezdett.
Lewy egyszerűen magához ölelte, úgy, mint még talán soha. Ebben most nem volt semmi játékosság, csak rengeteg elfojtott érzelem. Marco érezte, hogy a barátja keze lassan simogatja a hátát, majd azt is, hogy a másik halkan belezokog a hajába.
Egyikük sem tudta volna megmondani, hogy meddig álltak így, egymásba feledkezve, de tény, hogy mire a fiatal középpályás kibújt Lewy karjai közül, arcán felszáradtak a könnyek. Azok a könnyek, amelyekről nem hitte volna, hogy valaha is el tudnak apadni.
Tudta, mit kell tennie. Le kell zárnia ezt a lehetetlen helyzetet itt és most. Nincs több sértődés, odázás, vagy bármi más. Tisztességesnek kell lennie, ha másért nem, a másik kedvéért. Ám valami így sem hagyta nyugodni.
– Nem kell feltétlenül elmenned – mondta végül a sírástól reszelős hangon.
– Igen? – nézett rá Lewandowski egyszerűen.
– Nem kell miattam elmenned – helyesbített Marco.
– Biztos vagy ebben? – Lewy kérdő tekintete elmerült az övében. Marco érezte, hogy a teste lángra gyúl. Egy kibaszott pillantástól. Mély levegőt vett, de válaszolni nem mert. Helyette tehetetlenül beharapta az ajkait.
Azonban a sötét hajú csatár ekkor bólintott egy nagyot.
– Na, látod.
– De én kibírom – Marcónak már csak suttogásra futotta.
– Mit? – kérdezet vissza Lewy finoman, és Marco nem volt benne biztos, hogy a másik nem tudja a választ erre a kérdésre.
– Én nem… – Marco tehetetlenül megrántotta a vállát, majd kínjában a hajába túrt. Nem mondhatja ki, ugye? Még úgy sem, hogy a másik szinte kiköveteli tőle a választ.
– Tudom – suttogta Lewandowski lehetetlenül kedves és törődő hangon.
Mit tudsz?
– És sajnálom – tette hozzá lágyan.
Mit sajnálsz?
Marco ezek után már biztosan nem mert megszólalni. Tekintetét Robertre függesztette. Nézte őt a jól ismert sárga mezben, próbálta e kép minden kis szegletét erősen a memóriájába vésni.
Olyan gyönyörű vagy! És annyira szeretlek!
Ordított volna, de tudta, hogy semmire se menne vele. Hiszen, ha tudta, tudja… és mégis…
Végül bólintott egyet. Magának, és a barátjának is.
Meg tudja csinálni. Ha tényleg szereti, akkor nem hozza kellemetlen helyzetbe, már nem.
– Vigyázz magadra – szólalt meg magához képest szokatlanul gyenge hangon –, jó helyen leszel, a csapat pedig a legjobban jár veled, hiszen… – majdnem könnyek szöktek a szemébe ismét. Kényszeredetten Lewandowskira mosolygott, az arcizmai furcsán zsibbadni kezdtek a visszatartott érzelmektől.
Nagy meglepetésére a csatár arca is valami hasonló küzdelmet tükrözött.
– Imádom a mosolyodat, nagyon fog hiányozni – köszörülte meg a torkát Lewy, majd egészen közel hajolt Marcóhoz, és gyorsan, titkosan ajkait a szőke férfi ajkaihoz nyomta egy pillanatra, majd szó nélkül kifordult a teremből.
Reus csak állt ott.
Most komolyan? És mi volt az az érzelem az arcán? És akkor most mit is gondol Robert igazából? Vagy mi van?
Szinte önkívületben érintette meg a saját ajkait.
De igaz volt. Éreztem. Megtörtént.
– Szeretlek! – kiáltotta az üres térnek. – Szeretlek – suttogta aztán magának, és érezte, hogy mindketten megkapták a választ a ki nem mondott kérdésre.