Tárgyalóterem

merengős játékra íródott könnyed kis paródia. viccek. guminyulak. protkó.

Merem, vagy nem merem?

„Esküszöm, hogy az igazat, és csakis az igazat mondom.” Na persze, és akkor most kezdődhet a végeláthatatlan hazudozás, csak győzzem szuflával. Az adminus merengus hibbantus totali (továbbiakban csak a. m. h. t.) egyedei állnak velem szemben rémült sorfalat. Igaz ugyan, hogy néhányan ülnek, és a rémülettel igazán könnyen összetéveszthető érzelemhullám ül ki az arcukra. Magyarul baromira unatkoznak. Sőt, az egyikük még a bíró parókáját is elcsórta, egy másik pedig a kalapácsával játszik. Gondolatban vállat vonva nyugtázom, hogy igencsak érdekes fazonok, de ha már önként és dalolva bevállaltam a hamistanúzást, illetve megkentek, vagyis halálosan megfenyegettek, akkor már nem táncolhatok vissza. (Főleg, hogy a finommotorikám kb. annyira finom, mint a fűlzsír és hányásízű drazsé kombó nemes keveréke.)
Rendíthetetlen pókerarcom kenterbe verné magát, a pókerarc feltalálóját is, amikor az utolsó morajok is elhalnak a teremben, és az esküdtszék tagjai egy emberként szegezik rám a pillantásukat. (Igaz, na, hogy valójában tényleg csak egy ember tudott eljönni, ugyanis a többiek hirtelen egy újonnan még fel nem fedezett halálos járvány áldozatai lettek.)
A bíró így kopaszon már fele annyira sem méltóságteljes, és amikor az egyik vádlott a talárját is megkíséreli elvenni veszettül csapkodni kezd(ene) a (lég)kalapácsával, ami csak ront amúgy is megtépázott tekintélye helyzetén.
Ekkor az egyik biztiőr, aki eddig a falat támasztotta, megunja a dolgot, és lerángatja a bíróról a vádlottat a talárral együtt. Szerencsére az épületegyüttes nem dőlt össze, mert még vagy száz másik egyenruhás is tartja a falat minden irányból.
- Mit tud elmondani nekünk az alábbi emberekről? - kérdezte az ügyész, majd felsorolt egy csomó nevet. Látszik rajta, hogy még kezdő, és túl komolyan veszi a munkáját, ami nem jó jel.
- Semmit - válaszolom teljes meggyőződéssel.
- Azt állítja, hogy nem ismeri az ön előtt lézengő embereket? - az ipse parókája némileg félrecsúszott, és enyhén remegni kezdett. (Nem a paróka.)
- Személyesen még nem volt alkalmam találkozni velük. De akkor most, ha a bíró úr nem bánja, megejthetünk egy gyors bemutatkozást. Szervusz, a nicknevem Liana Maylad, téged hogy hívnak? - lépek oda hatalmas vigyorral az arcomon az egyik ketyóshoz, illetve megmentésre szoruló alanyhoz.
- Neo, örülök, hogy megismerhetlek - nyújtja felém a kezét, azonban többre nincs időm, mert a biztiőrök visszarángatnak a katedrára.
- Tehát továbbra is azt állítja, hogy nem ismeri: (megint egy jó csomó név)
- Fogalmam sincsen, hogy kikről tetszik beszélni - villantok meg egy tízezer dolláros mosolyt.
- Hiszen az egyikükkel előbb ismerkedett meg. - Az ügyész behunyta a szemét idegességében.
- Én?!
- Azt meri mondani nekem, hogy nem tudja ki az a Heveny Dóra? - nyöszörögte a szerencsétlen pályakezdő, az arca kipirult, a remegés erősödött, én meg attól tartottam valamilyen rohamot kap. Közben a háttérben a hajdanvolt adminok érthetetlen sutyorgásba kezdtek, amit az ügyész egy bizonyos szava váltott ki belőlük.
- Akkor nem merem. - És egészen picire össze is húztam magamat (ami a méreteimből adódóan nagy teljesítmény, sőt mondhatni nem kicsi).
- De hát vele beszélt az imént! - tajtékzott szegény pára.
- Én, kérem Neoval beszéltem - felelem eltökélten.
- Maga istenverte tökkelütött barom! - ordít az ügyész. - Ugyanarról az emberről beszélünk, csak én a polgári nevüket mondom, maga meg a szektás nevüket ismeri! - Na, ezt most nem kellett volna, a hólyag ügyész utolsó szavának két utolsó szótagjára ugyanis a hajdani zárt osztály lakói felkapják a fejüket, és a sutyorgás helyett immár egészen magukhoz méltóan kifordult szemekkel kántálni kezdik azt. (Gyengébbek kedvéért; meri, meri, meri)
- Most nézze meg, hogy mit csinált szegényekkel! - rivallok az ügyészre. - Elvihetik - intek a biztiőröknek, mire azok kivonszolják a teremből.
- Valaki más akar esetleg kérdezni? - dobom fel a labdát, mert nehogy már beégjek itt, ha egyszer olyan jól kezdtem.
- Én, én, én! - emelkedik követelőzően szólásra egy egész csapatnyi tanulmányi kiránduláson résztvevő kisiskolás csoport kánonban. Már előre látom, hogy ennek nem lesz jó vége, és valószínűleg a bíró is erre a gondolatra juthatott, ugyanis veszettül elkezd egykezes dobolást imitálni, amit egy pillanatra nem értek, aztán beugrik; ja persze, a kalapács hibádzik csak. Egy sudár biztiőr bazi nagy vuvuzelát nyom a megfáradt ember kezébe, mire az egész helyiség egy pillanat alatt elcsendesül.
- Helyes - sóhajt a bíró. - Hívják be a főügyészt. Na, ez a pacák is pont ugyanúgy néz ki, mit az előző, lévén rendelkezik fejjel, törzzsel, és négy végtaggal. A csávó nemre, korra, évszakra és napszakra való tekintettel udvariasan köszönt a tisztelt egybegyűlteknek:
- Csá.
- Ez Józsi, a gondnok - jön rá a csuklás a bíróra. - Hol van a főügyész? - Ekkor a tárgyalóterem ajtaja hatalmas robajjal csapódik be, és tömény rózsaszín sallang özönlik be rajta. A guminyuszik elfoglalják az eddig üres helyeket - meg azokat is, amik már foglaltak. (Barbár népség.)
Az esküdtszék feliratos pólóban lévők betámadják az esküdtszék számára fenntartott üléseket, a főügyész karszalagos nyuszi pedig megindul felém, egy oltári nagy répával a szájában, szivar gyanánt. Ekkor érzem, hogy gombóc nő a torkomban, a csípős izzadtság pedig a homlokom tövéből a szemembe csorog. „ Na, ezt ne.” Álmomban sem gondoltam volna, hogy a dolgok ma idáig fajulhatnak. A főnyúl odakocog a bíróhoz, majd minden szeméremérzet nélkül lepacsiznak. „Ennek se kell a szomszédba mennie egy kis korrupcióért.”
- Végre - biccentett a bíró.
- Volt egy kis problémánk - kezdett bele magához képest meglepően mély orgánumban a nyúl, vagyis kb. olyan hangszínben, mintha egy chipmunk-os effektet mixeltek volna rá Dart Vather hangjára. Ekkor az a. m. h. t. egyedei gyanúsan vihogni kezdenek, bizonyítva ezzel azt, hogy még új keletű fogságukból is milyen hosszúra elér a kezük.
- Az egyik közlegényt bedarálta a turmixgép, amikor répapürét akart készíteni - folytatja rezzenéstelen arccal a nyúl, mire az adminok elhallgatnak. Talán mégsem olyan hosszúak azok a kezek.
- Őt megittuk a répával együtt, mert néhanapján nem árt egy kis fehérje, aztán jöttünk. - Jakérem.
- Rendben, akkor kezdheti.
- Igen is, bíró úr! - kedvenc rózsaszín gumiállagú nyúlunk arcát ördögi vigyor torzította el.
- Felszólítom a tanút, hogy vallja be, mikor talált rá az a. m. h. t. vezetősége által irányított titkos szerveződésre….
- Már elnézését kérem… - próbálkoznék valami jó hegyeset füllenteni, de az csak nem hagyja magát, fennkölten szónokol továbbra is.
-… valamint mikor szippantotta magába az ördögi kör?
- Mármint, hogy… belém? - jó időhúzó taktika sose rossz. Ám a főügyészt nem lehetett egy ilyen könnyen kiugrasztani a bokorból. Szája sarkában ugyan megugrott a répa, ám kiismerhetetlen faarca rezzenéstelen maradt.
- Tudomásunk van róla, hogy ön is aktívan részt vett az egylet működésében, habár nem irányította azt, ami természetesen enyhítő körülményként szolgál a továbbiakban.
- A… továbbiakban?  - makogtam. „Mi az isten?”
- Hmm, - a gumiállat megeresztett egy alig erőltetett barátságos mosolyt - hát nem tudja? Amint az a. m. h. t. egyedei ellen felhozott vádak igaznak minősülnek, maga is szépen lehúzhatja magát a wc-be. Igaz ugyan, hogy börtönbe nem kerül, de az agymosó szekcióba szívesen beajánljuk. - Ebben a pillanatban jöttem rá arra, hogy ez az idióta véresen komolyan gondolja mindazt, amit itt nekem elhadovált.
- Rendben - fújtam ki hangosan a levegőt. Ez nem lesz egy sétagalopp, de a Merengő becsületét meg kell védeni.
- Mondott valamit? - kérdezte gunyorosan a nyúl.
- Csak az eddig történteken gondolkodtam - felelem alázatosan.
- És mire jutott?
- Arra, hogy az élet nem habos torta, vagy ha mégis az, biztosan romlott. - Ekkor elszabadult a pokol, ugyanis a kisiskolások, és az adminok is kellően értékelték az imént elsütött poénomat. Az előbbiek azzal, hogy harsogó kacagásban törtek ki, az utóbbiak pedig a felbolydulást kihasználva csoportos szökéseket próbáltak végrehajtani. Persze sikertelenül. Közben a bíró veszettül fújta a vuvuzelát vagy két percig, mire sikerült ismét rendet tennie. Utána meg hápogott, mint a partra vetett hal.
- A tanú a maradék időben nem szólalhat meg - közölte aztán vörös fejjel az ítéletet.
- Hozzon fel érveket arra vonatkozóan, hogy miért nem kellene elítélnünk a vádlottakat. - A szemét nyúl persze jól kihasználta hátrányos helyzetemet. „Nincs mit tenni” és „elérkezett az idő” alapon diplomatikusan felmutattam neki a középső ujjamat.
- Ez valóban megfontolandó érv. - „Ne vigyorogj te szemét, mert valami olyat teszek, amit később sem fogok megbánni.” Éreztem, ahogyan az utolsó udvariasságmorzsák is leperegnek rólam, a kultúra és civilizáltság áldó fénye pedig végérvényesen elhalványul. Ezért felmutattam neki a másik ujjamat is. Nos, míg én így önmagamat szinkronizálva toltam, és bőszen oltottam a tiszteletreméltó társaságot különböző nemzetközi nonverbális kéz, és testmozdulatokkal, az agyam hátsó zugából érzetem, hogy most, mivel nem beszélhetek, minden figyelem rám irányul. Ami jó pillanat az adminoknak arra, hogy szép csöndben dobbantsanak. Meg ahogyan én azt képzeltem… Néhányuknak közben sikerült elhagyni a termet a biztiőrökkel együtt, akik magas képzettségükből adódóan túlműveltek voltak ehhez a társalgáshoz, vagyis egy büdös mukkot sem értettek, és ráadásul rohadtul unták. Amikor is az egyikük, történetesen újdonsült ismerősöm, Neo, hirtelen légneműnek érezte magát. Ugyanis ez az egyetlen kizárólagos magyarázata lehetett annak, hogy a padokon, és társain átgázolva igyekezett kisurranni, aminek következtében az említett fa ülőhelyek, valamint az a. m. h. t. néhány tagja megadta magát a gravitációnak. Az előbbiek hangos csattanással, az utóbbiak pedig elfojtott nyögéssel. „Neo, te rák!” Tudtam, hogy, ha most nem teszek valamit, akkor nagyon hamar kirakhatjuk az ablakba a fehér zászlót, ezért radikális lépésre szántam el magamat. Kiszökkentem a pulpitus mögül, és egy mozdulattal kirántottam a főnyúl szájából a répát, azzal nem számolva, hogy jön vele együtt a fogsora is. Na, most, ott állok, a kezemben egy félig megcsócsált répa, plusz műfogsor kombóval, a védenceim szemmel láthatóan elszúrták a csendes szökést, és már csak egy pillanat választja el a nyulakat attól, hogy mindezt ők is felfogják, ezért úgy döntöttem, hogy bevetem az ütőkártyámat. Tudtam, hogy nem lesz kellemes, hogy fájni fog, és talán az ép eszemet is elvesztem bele, vagy egész valómat, de ez nem érdekelt, csak egyvalami járt a fejemben szüntelenül, vészvillogóként ordítva; MENTSD MEG AZ ADMINOKAT! Tehát így is tettem. Kezeimbe fogtam a jól megtermett répát, és egy határozott mozdulattal kettétörtem. Akkor és ott megállt számomra az idő, hallottam a nyulak fülrepesztő sikítását, és lassított felvételként láttam, amint az összes bosszúszomjasan megindul felém. A főügyész nyúl úgy festett, mint maga az ördög (csak fogatlanul), közel voltak, nagyon közel, itt már a bíró vuvuzelája sem tudott rendet tenni (pedig isten rá a tanúm, hogy bőszen próbálkozott vele). Szinte éreztem gyűlölködő leheletüket, de mielőtt teljesen elborított volna a páni félelem, a felbőszült nyúlhad felett hátranéztem, és láttam, hogy az a. m. h. t. összes egyedének sikerült megmenekülnie. Neo még küldött az ajtóból egy hálával és részvéttel teli mosolyt, mire megdobbant a szívem, és mérhetetlen nyugalom öntött el, aztán a rózsaszín kavargás beborított, minden érzékszervemet betöltötte, egészen addig, ameddig nem láttam, nem éreztem semmit.

Epilógus:
- Ne, a guminyulak! - riadtam fel matekóra közepén arra, hogy gyakorlatilag majdnem megfulladtam a saját rózsaszín pulóveremben, amit eredetileg a fejem alá tettem párnául. Mindenki nézett rám, mint a sült hal, én meg elkezdtem kényszeredetten nevetni.
- Sikerült? - kérdezte legnagyobb megdöbbenésemre a tanárnő, olyan humánus kifejezéssel az arcán, amit még sohasem láttam tőle. - Megmenekültek?
- Igen - válaszoltam büszkén.  - Az admingárda ismét szabad!
- Maga meg miről beszél? - rikácsolta. Igen, ez már a jó öreg kibaszós néni volt. De akkor, most vagy én képzelődtem, vagy… Töprengésemből fülsajdító hangja riasztott fel ismét.
- Zsófia, mit tud felhozni mentségére?
- Hát, - kezdem szégyenlős mosollyal - tanárnő kérem, én merengős vagyok.  - A mosolyom ekkorra már vigyorrá szélesedik. Rajtam kívül természetesen senki más nem érti, hogy miről beszélek, ami nem is olyan nagy baj, mert gyakran még én magam sem.