Na, ne már! – Agresszív felkiáltás. Nem kérdés, de mégis azonnali választ követelõ. Aztán sóhajok zápora, de csak úgy teátrálisan, visszafogottan. Crowley a szék karfájára tette a kezét, még ez a mozdulata is gyötrelmet keltett Deanben.
– Véletlen volt – motyogta –, nem is tudom, hogy történhetett.
– Én tudom. – Felállt a székébõl. Crowley a maga hisztérikusan megjátszott mozgásával kisétált a konyhába, több kommentárt nem fûzve a dologhoz. Pár másodperc csönd, aztán hûtõnyitás hangja.
– Baszd meg, miért nincsen Coke Zero-d? – kiáltott be mérgesen Deannek.
– Van lightom – nyögte zavartan amaz. A hûtõajtót úgy istenesen bevágták, majd Crowley Dean elé lépett, aki még mindig a szoba közepén állt mozdulatlanul.
– Az nem ugyanaz – felelte kioktató hangnemben.
– Mi?
– A light, baszod! Az szar! – Crowley az égre emelte a tekintetét.
Aztán valahol megszólalt egy mobil. Samuel kurva mobilja pofátlan módon üvöltötte azt a számot. Love In An Elevator. A két férfi dermedten nézett egymásra egy pillanatig, majd õrültek módjára kezdték el felforgatni a lakást. A sunyi rohadékot végül a szennyestartóban találták meg. Egy nem fogadott hívás: Lilith. Dean nem is tudta, hogy van szennyestartójuk. De addigra már tökéletesen mindegy volt.
– Az öcsédnek jó az ízlése – szólalt meg végül gyanúsan nyugodt hangon Crowley. Dean lelki szemei elõtt pedig akaratlanul is felrémlett az Éjszaka, Amikor Minden Elcseszõdött.
– Ja, különös, nem? Úgy értem, nem is tudtam, hogy Sam szereti az Aerosmith-t.
– Dean, mindenki szereti az Aerosmith-t – emlékeztette finoman Crowley, majd kezeit lassan Dean vállára helyezte.
– Milyen volt? – kérdezte halkan. Egy apró kérdés. Dean vérében kétségbeesetten dübörgött fel az adrenalin. Jól emlékezett a vágytól fûtött sóhajokra, a csupasz bõr izzó érintésére, a másik ízére.
– Miért akarod tudni? – szinte vádlón kiáltotta, habár a bûnös ez esetben õ volt. Õ is.
Crowley vidámságot mellõzõ kuncogását túl hatásvadász módon verték vissza az ócska gipszkarton falak.
– Ugyan már, Dean – búgta elnézõen, ám az imént említett személy kihallotta hangjából a fenyegetõ élt.
– Mármint, jó volt… persze, nem olyan nagy szám. – Nem olyan nagy szám, nem olyan nagy szám, nem olyan nagy szám! A belsõje azt üvöltötte, hogy hazug vagy! Hogy igenis kurva jó volt! Talán a legjobb… Aztán még enyhítésképpen hozzátette:
– Én amúgy sem vagyok, tudod… olyan. – Azt nem merte kimondani, hogy õ nem buzi. Persze nem Crowley reakciójától tartott, csak attól, hogy hangosan kimondva már nem hangzana igaznak.
– Dean, Dean, Dean. – Crowley arckifejezése nem sok jóról árlkodott.
– Csalódtam benned. – Mielõtt a másik tiltakozóan felszólalhatott volna, Crowley sokatmondóan feltartotta a mutatóujját.
– Nem akkor, amikor rajtakaptalak, miközben Steven Tyler hangjának közremûködésére kefélsz a pasimmal, és akkor sem, amikor utána egy hétig kerültél. Hanem most, baszd meg! Hogy még ezek után is van képed közelrõl a pofámba kamuzni azt, hogy te nem vagy meleg!
– Én, nos, nem vagyok – állította hamis meggyõzõdéssel az idõsebbik Winchester testvér.
– Az ominózus ballépés amúgy is egy züllõs koleszbulin történt meg, és én visszavonhatatlanul ótvar részeg voltam, a te angol fiúddal ellentétben! Szóval inkább õt kérd számon. – Dean nagyon belemelegedett a szónoklatba, ezért nem vette észre, hogy Crowleynak elködösül a pillantása.
– Már megtettem – közölte csöndesen.
– És?
– Elhagyott. – Bamm, bamm. A közeli templomban hét órát harangoztak, és Dean érezte, hogy most aztán igazán kurvára elcseszte a dolgokat. Hiszen Crowley évek óta az egyik legjobb barátja, és a másik vétkes meg…
Castiel kevesebb, mint egy fél éve érkezett az egyetemre. Ez alatt a négy hónap alatt pedig – habár alig szóltak egymáshoz – Dean érzelmeiben végleges változások történtek. Elõször úgy volt vele, hogy leszarta. Aztán egyik délután meglátta õt az esõben sétálni, és onnantól kezdve notóriusan tagadott minden kicsit sem heteroszexuális gondolatfoszlányt. Egy hónapja pedig Castiel kavarni kezdett a legjobb barátjával. Innentõl következett az elfojtás fázisa.
Most pedig… csak nem bután reménykedni kezdett?
1 hét múlva:
Crowley és Castiel újra összejöttek. Crowley és Castiel, Castiel és Crowley, Crowley és… Dean nem volt kíváncsi rájuk, annál inkább a közeli vegyesbolt italkínálatára. A szórakozóhelyeken ugyanis kurva drága az alkohol. Meg különben is, kinek van kedve ilyenkor szórakozni? Bármikor? Kocsmába meg szintén (anti)szociális érzékenységbõl nem ment. Szóval maradt az otthon piálás. Per pillanat már csak egy fél üveg whiskey árválkodott a padlón.
Dean megrovó pillantással illette az üveget.
Aztán csöngettek. Dean fájdalmasan rándult össze a kellemetlenül éles hangra félig fekvõ pozíciójában, aztán készakarva lecsorgott a kanapéról, és a dohányzóasztalka magasságában (két )talpra kecmergett. Elbotladozott a bejárati ajtóig, s közben véletlenül felborított pár üres üveget, a végén meg már direkt rugdalta fel az útjába kerülõ – jobb sorsra érdemes – sör és egyéb rövidital tárolókat.
Az ajtó kinyílt. Castiel állt mögötte.
– Ó, hogy basznád meg! – Dean izomból bevágta a galád nyílászárót. Azaz, csak akarta volna, ugyanis egy hirtelen kinyúló kar megakadályozta ezt. Az angol mitugrász pofátlanul nekitámaszkodott a lakkozott falapnak, és Dean jelen állapotában nem bírt vele erõben versenyre kelni. Hol van ezen a nyurga karon ennyi izom?
– Dean – szólalt meg végül Castiel, és ez a „Dean” úgy hangzott, mintha bocsánatot kérne azért, amiért mindketten hibásak voltak, vagy egy olyan dologért, amirõl fogalma sem lehetett, hiszen Dean számára is hétpecsétes titok volt.
– Mi az? – röffent végül kényszeredetten.
– Dean, te részeg vagy – mondta Cas, és Dean utálta, hogy Castiel minden egyes alkalommal a nevén szólítja, amikor hozzá beszél.
– Ez egy téves következtetés – jelentette ki aztán, elszánva magát arra, hogy párbeszédbe bocsátkozzon.
– Amennyiben? – Castiel rendkívül csodálkozva vonta föl a szemöldökét.
– Kibaszottul részeg vagyok.
– Ah! – Castiel egyszerre sóhajtott, nyögött, és… próbálta elfojtani a kuncogását? Deannel fordult egyet a világ, meg kellett támaszkodnia az ajtófélfában.
– Ismerõs a szituáció, nemde bár? – érdeklõdött az angol fiú udvariasan.
– Te meg mirõl… – kezdte Dean, de aztán átvillózott agyán a felismerés.
– Ó, nem! Te beteg vagy, Cas! – Már csak az a hülye (amit eddig egyébként imádott) Aerosmith dal hiányzik, és akkor a deja vu tiszteletére õ és ez a lehetetlenül kék szemû férfi… de nem! Erre még csak gondolnia sem szabad.
– Miért jöttél? – sóhajtott egy nagyot végül, és zavaros pillantását az elõtte türelmesen álldogáló Castielre emelte.
– Csak gondoltam, esetleg érdekelhet, hogy… hogy én…
– Baszd meg, Cas, nyögd már ki! – Vagy én foglak téged.
– Szakítottam Crowleyval, véglegesen.
– Heh! – Utólag Dean is beismerte, hogy talán nem ez lett volna a legcélravezetõbb reakció. Legalább is Castiel várakozással teli arcát tekintve, biztosan nem.
– Ennyi? – kérdezte az utóbb említett megbotránkozva.
– Hát… – Azok a kurva dilemmák! Dean teljesen kész volt ettõl a bejelentéstõl. Zavaros agyában összefolytak a képek, Cas arisztokratikus vonásai pedig eközben maró gúnyt tükröztek, ami nem igazán segítette õt a megvilágosodás felé.
– Jó, mindegy – húzta fel az orrát sértõdötten Castiel, majd egy drámai mozdulattal megfordult, hogy aztán nagy sietõsen a távozás mezejére lépjen.
Mondj már valamit! Ne legyél ekkora kibaszott seggfej, de tényleg! Dean bõszen gyõzködte magát, ugyanis elvileg örült Castiel bejelentésének, ugyanakkor folyamatosan Crowley kétségbeesett arca járt a fejében. Aztán elszánta magát.
– Hé, hé, várj már! – Dean nagy igyekezetében, hogy megállítsa Cast, majdnem hasra esett a saját lábában.
– Akarom mondani, sajnálom. – Valójában azt akarta mondani, hogy nem tudja, mihez kezdjen az érzéseivel, hogy kéne neki még egy kis idõ… de végül ezt sikerült kinyögnie a pillanat hevében, ám ezzel csak rontott a helyzeten, legalábbis erre a következtetésre jutott, látván, hogy Castiel hangos, ám de cseppet sem örömteli kacajra fakadt.
– Tudod, mit, Dean, nem sûrûn mondok ilyet, de… menj a picsába!
Semmi visszavágás, semmi szellemes riposzt nem jutott Dean eszébe, viszont a kétségbeesése egyre nõtt. Elcseszte, megint, és Castiel már a folyosó végénél tartott.
Most legyél tökös gyerek – bíztatta magát Dean. Loholt, amilyen gyorsan csak botladozó lábai engedték, aztán egy elegáns ugrással utolérte Cast, majd ugyanilyen elegánsan lefejelte a liftajtót.
Aztán már csak sötétséget észlelt maga körül, ami végül elemésztette.
Dean arra ébredt, hogy Castiel mozdulatlanul ül mellette a kanapén, és azt a kibaszott Aerosmith számot dúdolja.
– Megerõszakoltál legalább, ameddig nem voltam magamnál? – kérdezte rekedtes hangon, meglepõdve és örömmel konstatálva közben, hogy a szalonspicc a fejébõl maradéktalanul elillant.
– Kellett volna? – kérdezte Cas megszállott tekintetét alig leplezve.
– Hát, minden esetre nem bántam volna. – Dean óvatosan felült.
– Akkor azt már nem definiálhatnánk erõszakként. – Cas szája szegletében végre feltûnt egy apró mosolyféleség, és ez valamiért heves dobbanásokra késztette Dean szívét.
– Miért jöttél utánam?
– Ezt mindenképpen meg kellett kérdezned, ugye?
– Õrült vagy!
– Hogyan vonszoltál vissza a lakásomba?
– Erre nem adhatok választ.
A beszélgetés kezdett kicsúszni az irányításuk alól, és Dean attól félt, hogy Cas fogja a tökéletes angol seggét, és lelép.
– Crowley a legjobb barátom. – Na, igen. Talán nem a legszerencsésebb témát választotta a diskurzus felélénkítésére.
– Tudom. – Cas a cipõjét kezdte el fixírozni.
– Szerelmes beléd… – sóhajtotta.
– Meh. – És ez volt az a pillanat, amikor Dean számára mindenfajta erkölcsi-etikai kérdés irrelevánssá vált.
Castiel ült, aztán Castiel már a kanapén feküdt, és Dean meg felette térdelt. Dean meg volt róla gyõzõdve, hogy Cas szájának van a legfinomabb íze a világon, és hogy övé a legtökéletesebb test. Úgy tûnt, az angol fiú is pontosan erre a következtetésre jutott Dean szempontjából. Aznap este nem beszélgettek többet.
Még egy hét eltelt, és Dean a változatosság kedvéért megint bujkált. Ezúttal nem csak Crowley és Castiel, hanem még Sam elõl is.
Bizony, a kis Samuel szakított Lilith-tel, ilyenformán hazaköltözött, egészen váratlanul, ilyenformán aztán rajtakapta õket Castiellel a konyhapulton.
És Sam nem tudta, és Sam kiakadt, ami persze a világért se volt jogos Dean szerint, mivelhogy õ soha életében nem szándékozott volna coming out-olni, ha...
De a kifogások persze nem érdekelték Samet, és rettenetesen megrendült a bizalma a bátyjában, és állítása szerint nem azért, mert Dean meleg (nem meleg!), hanem azért, mert nem mondta el.
Erre hiába mondta Dean, hogy õ nem meleg, úgy tûnt, Samnek mindenre van kész válasza.
Szóval most nem szólnak egymáshoz, és kölcsönösen meg vannak sértõdve, grátiszként Castiel is megsértõdött, hogy Dean nem meri õt felvállalni. Ebbõl pedig az lett, hogy többet nem dugtak, és ámbár hivatalosan soha nem jártak, most mégis szétmentek. Az már csak hab volt a tortán, amikor mindez valahogyan Crowley fülébe jutott. Természetesen õ is haladéktalanul és örökre megsértõdött Deanre, amiért az megszegte a házinyúlra nem lövünk kimondatlan elvüket (immár másodszorra!).
Dean nem sírt, és nem zabált fagyit a tévé elõtt (lévén, hogy semmi pénze nem maradt a hónapban, a tévéjük elromlott és a nappalit amúgy is Sam és az õ sleppje sajátította ki).
Napközben még soha nem tapasztalt lelkesedéssel járt elõadásokra, esténként pedig hosszasan és nagyokat sétált az egyetemet és a kollégiumot összekötõ fasorok alatt, és közben készült az öngyilkosságra.
Eltelt így némi idõ, aztán úgy tûnt, hogy a helyzet végül magától fog megoldódni. Ugyanis közeledett a félév vége, és ahogy neki, úgy Castielnek is, aki – mint késõbb kiderült, Dean legnagyobb meglepetésére – Erasmussal jött, és haza kellett utaznia Angliába. Végleg, legalábbis egy idõre.
A búcsú napján Dean keserédes érzésekkel gondolt vissza tiszavirág életû kapcsolatukra. Talán, ha több energiát fektetett volna bele ebbe az egészbe, vagy csak egyszer õszintén leült volna Cassel beszélgetni…
– Akkor, viszlát. – Castiel várakozóan szorította meg a kezét, azzal a fajta bizonytalan durcássággal, mint aki pontosan arra vágyik, aminek az ellenkezõjét mutatja ki.
– Minden jót. – Talán most! Most mondhatna neki valami olyat. Amitõl mindketten késõbb megkönnyebbülve éreznék magukat, valami ostoba, optimista felhangú hazugságot, ami után lenne még értelme bizakodni.
Vagy félrehívhatná egy utolsó, és egyben a legelsõ komoly párbeszédükre.
De a gép mindjárt felszáll, és Casnek még rengeteg újdonsült haverjától el kell búcsúznia. Ezért Dean nem tett mást, csak óvatosan kicsúsztatta a kezét Castiel kicsi, hideg tenyerébõl.
– Hm, Cas. – Az angol fiú megtorpant, majd éhes, könyörgõ tekintettel fordult vissza Dean felé, de amaz már nem tudott mit mondani, csak a pillanatot akarta még egy kicsit elodázni. Egy örökkévalóságig tartó pillanatig a kék és a barna szempár egymásba kapcsolódott, aztán Dean félszegen biccentett, elfordult, szégyenszemre elfutott. Állítása szerint sietõsen ellépkedett.
Még látta, hogy Crowley meleg ölelésbe vonja az exét és megígérik, hogy feltétlenül írnak egymásnak, mert azért mindent meg lehet bocsátani.
Ugyanezen az alapon másnap, így a konkurencia hiányában, Crowley kegyeskedett kibékülni Deannel.
Sam pedig sütött neki egy hatalmas cseresznyés pitét. Sam mindig is kiválóan értett az efféle konyhai mûveletekhez. Végeredményben a süti finom volt, és a testvérek tisztázták a félreértéseket is egymás között.
Konklúzió: Dean nem meleg, csak Castiel volt mutáns, és Sam pedig szépen meg lett kérve, hogy állítsa át a csengõhangját.
Bizonyításképpen, a következõ kolibulira már együtt mentek (amúgy sose szoktak) csajozni, és Sam jól meg lett gyõzve azzal a két csöcsös szõkével, akik vihorászva tekergõztek Dean körül, aki meg láthatóan roppantul értékelte ezt.
Végeredményben az este jól sikerült, és úgy tûnt, hogy minden visszaállt a régi kerékvágásba, legalábbis erre a következtetésre jutott Dean, amikor hajnal tájt a két szöszivel az Impala hátsó ülésén, egy gyorsétterem autós kiszolgáló részlege felé vette az útját. (A mennyek hálája zúduljon az összes non-stop franchise-ra.)
Bekapcsolta a rádiót, hátha van ebben az istentelen idõpontban valami hallgatható muzsika, mire a mûsorvezetõ élénk hangja zengte be a kocsit.
– És most minden kósza hazajáró léleknek, egy Angyal nicknevû tag küldi az Aerosmith egyik legkedveltebb számát! Jöjjön a Love In An Elevator, ti meg maradjatok szerelmesek és huncutak!
Satufék. Dean kizavarta a két félkómás, hiányos ruházatú szöszit az autóból, aztán csak ült és hallgatta a számot. Nem kapcsolt el, nem kezdett dühöngeni, sírni vagy átkozódni, sem hisztérikusan nevetni. Behunyt szemmel, átlényegülve hallgatta Steven Tyler felszabadult hangját, és egy kicsit boldognak képzelte magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
nahát. írsz nekem valamit. cukor falat borsó vagy. köszönöm.