Dude (looks like a lady)

original story. mondhatni klasszikus témával; egy lány beöltözik fiúnak. elmegy egy fiúkoliba. lesz szerelem, leégés, izgalom és bulika. 

1. fejezet

Márpedig oda nem mész! – apám hangja ostorként csattant a levegőben, s a húgaim egyszerre megdermedtek játszás közben.

- Sorakoztass fel nekem konkrét érveket, amelyekkel alátámasztod, hogy miért jutottál erre az igencsak sarkított következtetésre – szegeztem neki higgadtan, s örömmel láttam, hogy a kacifántos beszédmodor egy pillanatra kizökkentette a szerepéből.

- Mert én azt mondtam – jellemző. Felvontam a szemöldökömet, és egy mély sóhajtás kíséretében enyhén megvető pillantást küldtem felé. A következő pillanatban hangos csattanásra eszméltem, és a földön ülve tapogattam vöröslő arcomat. Apám tettre készen magasodott fölém, de annyira viccesen festett az a vérszomjas kifejezés a szokásos petyhüdt bulldog arcán, hogy elkezdtem hangosan nevetni.

- Rachel, a lányod megőrült! – kiabált ki apa a konyhába, mire hangos szitkozódások közepette megjelent a nappali küszöbén egy rikítóan szőke hajú nő, fakanállal a kezében.

- Ó, te szerencsétlen barom, hiszen ez nem az enyém! – azzal a konyhaeszközt bőszen lóbálva elsietett. Láttam, hogy az ikrek automatikusan összehúzzák magukat a fakanál láttán, és ijedt pillantásokat lövellnek a nő után. Hülye kurva.

- Loinnir, a fattyú kölköd már megint itt rontja a levegőt – kösz, apa.

- Kellett neked gumi nélkül megbasznod, hát most viseld el a következményeit – szűrődött ki a másik oldalon lévő szobából egy enyhén morcos hang. Kösz, anya.

- Lehet, hogy nem is az enyém, amekkora büdös ribanc vagy, ebben is rád ütött! Különben is, hogy merészelsz velem így beszélni?! – láttam, hogy apa kezdi belelovallni magát a dolgokba, ezért fogtam az ikreket, és kitereltem őket az előszobába. Miközben a cipőiket adtam fel, felváltva hallottam bentről anyám sikoltozását, apa ordibálását, Rachel káromkodását, valamint csattanások, és puffanások zajait. Remek.

Lent az utcán már kicsit könnyebben szedtem a levegőt, és Larán meg Lulun is látszott, kevésbé vannak befeszülve.

- Elmegyünk a játszótérre, aztán kaptok csokit – mondtam nekik, és igyekeztem vidámnak látszani, mire lelkesen bólogattak, és előreszaladtak a jól ismert útvonalon. Merengve bandukoltam utánuk. Ennek nem így kéne lennie.Az nem pálya, hogy négyéves létükre egyszerűen nem hajlandóak megszólalni, csak azért, mert otthon a családi légkör a sztálini Oroszországéra hajaz.Nevetséges. De eleve a felállás is. Az oké, hogy apám és anyám már nem szeretik egymást, de ahelyett, hogy elváltak volna, apám hazahozott egy harmincas cicababát, és szinte rögtön teherbe is ejtette. Most pedig így élünk, hatan. A vicces az, hogy úgy látszik, ez a felállás az összes felnőttnek megfelel valamilyen furcsa, kifacsarodott módon, csak mi, gyerekek, érezzük a negatívumait. Anyám eleve ideggyenge, e mellett az anyai ösztönök mibenlétéről abszolúte fogalma sincsen, amúgy műkörmösként dolgozik az alattunk lévő szépségszalonban. Rachel versenyre kelhetne anyámmal azoknak a bizonyos ösztönöknek a terén, amúgy frankón dühkezelési problémái vannak – ezt mutatja az ikreken alattomban megbúvó kék-zöld foltok is -, és éppen munkanélküli, minő meglepő, nem? Azért az vicces, hogy a faternak zsinórban két ennyire, az anyaságra alkalmatlan személyt sikerült megtermékenyítenie, remélem több nem lesz. Amikor idáig jutottam a gondolatmenetemben, hirtelen egy nagy test becsapódását éreztem.

- Hé, vigyázz már! – az orv támadó egy elég magas – legalábbis hozzám képest az -, szőke hajú, baseball sapkás fiú volt.

- Hagyjad már, a srác teljesen elvarázsolt – vihogott az egyik haverja.Srác? Hogyan, kérem? Megdöbbenve néztem fel, de mire felfoghatták volna, hogy miben is tévedtek, konkrétan kurva nagyot, már elsprinteltem a húgaim után. Hát igen, ezért nem megyek ki az utcára push up melltartó és smink nélkül. Nem arról van szó, hogy ronda lennék, vagy ilyesmi, nem. Igaz, az ajkaim vékonyak, viszont a szemeim hatalmasak, az orrom is pisze és kicsi, és még a hajam is hosszú. Arról van inkább szó, hogy konkrétan olyan lapos vagyok, mint az anyaföld. De komolyan, a létező legkisebb melltartó kosara is nagy rám. Sokat gondolkodtam rajta, hogy a szüleimnek hogyan sikerült összehozni egy ekkora genetikai zsákutcát, mint én. Még nem találtam meg rá a választ. Sóhajtva telepedtem le a játszótér egyik üres padjára, és a szaladgáló gyerekeket figyelve egy időre sikerült megszabadulnom önsanyargató gondolataimról. Néztem, amint Lara hosszú aranyszőke haja lobog a hinta okozta szélben, s hogy Lulu milyen békésen löki meg őt hátulról újra s újra. Szeptembertől már hála istennek oviba mennek, mert Rachelnek „nincsen ideje, hogy önmagával is törődjön”. Amúgy rejtély, hogy mivel tölti el a napjait. Ha nekem ennyi időm lenne… jó, lehet, hogy ez most sablonszöveg, meg satöbbi, és mindig a képembe is vágják, hogy tizenhét éves vagy, mit rinyálsz? De sokan, többek között szeretett családtagjaim is mindig elfelejtkeznek róla, hogy én nem akarok leragadni az ő szintjükön. Magyarul tanulok látástól vakulásig, vagy éppen dolgozom, és ha marad egy kis időm, azt az ikrekkel töltöm, mert habár nem a valódi testvéreim, talán mégis őket szeretem a legjobban ezen a világon. Lassan kezd besötétedni, úgyhogy szólok a lányoknak, és hazafele – ígéretemhez híven – bemegyünk a sarki kisboltba. Remélem, hogy otthon már lecsillapodtak a kedélyek, s mivel nem áll a házunk előtt sem a rendőrség, sem a mentők, megnyugodva battyogok föl.

- Ó, hát itt vagytok, betegre aggódtam magamat! – amint kinyitottam az ajtót megrohant Rachel, és szoros ölelésbe vonta a lányokat, közben pedig vetett rám egy dühös pillantást.

- Már azt hittem, hogy elraboltad őket! – ez megőrült.

- Csak levittem őket játszóterezni, ameddig ti kitomboljátok magatokat. Remélem sikerült – élvezettel néztem, ahogyan kiszökik az arcából a vér.

- Emmet, Emmet, azonnal gyere ide! – rikoltozta.

- Elment dolgozni, úgy egy órája – hallottam meg anyám hangját a fürdőszobából. Persze, hiszen a fater úgy egy hete éjszakai portásként kezdett el dolgozik az egyik közeli gyárban.

- Mikor? Észre se vettem – Rachel közben levette a dzsekit a lányokról, én pedig beraktam a tornacipőmet a szekrénybe.

- Persze, hogy nem vetted észre, hiszen akkor már javába hancúroztál a szomszéd szobában Márióval – ez nem kéne, hogy meglepetésként érjen. A fejemet csóválva elhalászom Rachel keze elől a kicsiket, aki anyám válasza hallatán igencsak gyilkos szemeket meresztget rájuk, és elküldöm őket átöltözni. További megjegyzéseket mellőzve befurakszom „második anyám” mellett a konyhába, és nekiállok vacsorát készíteni. Éppen a kenyeret vágom fel, amikor csengetést hallok, viszont hirtelen mindenki eltűnt a színről, így csak kiáltok egy „gyere be” –t és folytatom a vajazással. Léptek csoszogását hallom, aztán valaki egyszer csak a csípőmre teszi a kezeit, és a fülembe lehel.

- Mindig is gerjedtem a vörös hajúakra – mi a szar?

- Rachel, hozzád jöttek – kiáltom, aztán egy határozott mozdulattal lefejtem magamról a pofátlan pasas testrészeit.

- Milan! – a szőke ciklon bősz szempilla rebesgetések között bukkan fel, és csak most tűnik fel, hogy a szokásosnál is hiányosabb öltözetben van.

- Öt rugó – mondta a férfi szemrebbenéstelenül.

- Tíz, és mehet gumi nélkül – felelte kacéran Rachel. Na, az ilyen beszélgetésekből annyira szeretnék kimaradni. Úgy tűnt, hogy Milánnak megfelel a dolog, mivel szó nélkül, és kézen fogva eltűntek az egyik hátsó szobában. Tehát ma is elmarad az esti mese. Miután az ikrek megvacsoráztak, és sikeresen megfürdettem, valamint lefektettem őket, már tizenegy óra tájban, és némileg fáradtan dőltem le anyám mellé a kanapéra.

- Te, Loinnir, – kezdtem, sose szólítottam őt még anyának emlékeim szerint – mióta lett az otthonunkból nyilvánosház? – böktem sokatmondóan hátra, ahonnan beazonosíthatatlan nyögések és ütemes nyikorgás szűrődött ki.

- Hm, – a vörös hajú nő tűnődve pillantott rám, aztán leesett neki, és elkezdett kuncogni – ja, igen, egész jó ötlet nem gondolod? Csak apád meg ne tudja! – mi az, hogy nem gondolom? Ezt most tényleg megkérdezte tőlem? Ilyen a mesében nincsen.

- Figyelj, - kezdtem tűnődve – van ez az egyetem, amit apának is mondtam reggel, mindjárt szeptember lesz, és te is tudod, hogy simán felvettek…

- Ó, azon már ne törd magad, – legyintett egykedvűen Loinnir – Emmet délután felhívta az intézményt, és töröltette a helyedet. – Enyhén félrebiccentett fejjel néztem rá, közben pedig a háttérben egyre csak fokozódtak a nyögések.

- De miért? – kérdeztem némileg lelassulva.

- Mert akkor másik városba kellett volna költöznöd, különben sincsen pénzünk se albérletre, se könyvekre, és a kicsikkel is kell törődnie valakinek.

- Ösztöndíjjal vettek fel, vagyis nektek semmi egy filléretekbe sem telt volna, ráadásul koleszbe, az ikrek meg, ha jól tudom, óvodába mennek, és különben is törődjön velük az anyjuk!  - keltem ki magamból.

- Hát ilyen az élet, – közölte velem anyám teljesen apatikusan – én sem tanultam tovább az érettségi után. – Ezt inkább már válaszra se méltattam.

- Azt mondták amúgy, hogy van még pótfelvételi, de a lányok kollégiuma teljesen betelt már, szóval – vihogta anyám, majd elterült az ölemben.

- Jesszus Loinnir, te be vagy szívva – állapítottam meg, amint megéreztem az ominózus, semmi mással össze nem téveszthető illatot.

- Aha, kérsz?

- Végül is, - hezitáltam, sose volt ilyenekre késztetésem, vagy szükségem, de most tudtam meg, hogy lőttek az álmaimnak – adj egyet.

- Apád megtudja, úgy leveri a derekadat – röhögött, miközben meggyújtott nekem egy szálat.

- Kösz. – Nagyot szívtam a spangliból, de nem éreztem semmit, viszont fél perc, és hat jól bent tartott slukk után már rendesen hatni kezdett a cucc. Ekkor nyílt a hátsó szoba ajtaja.

- Te állat, mondtam, hogy análba nem csináljuk – csörtetett ki dühösen Rachel.

- Sajnálom, me amore, elragadott a vágy szele – jött ki Milan mentegetőzve, és megtoldotta az összeget még egy ötössel.

- Egyből nem fáj annyira a segged, mi? – kacarásztam, mire gyanakodva közelebb jött.

- Loinnir, ugye nem adtál neki? – kérdezte homlokráncolva.

- Nem én! – vágta rá anyám, a bátor, Ezt megint olyan viccesnek találtam, hogy elkezdtem iszonyatosan nevetni.

- Ha egyszer elcseszitek az életemet, igazán megérdemlek egy kis pótlékot!

- Te tehetsz róla, – közölte faarccal anyám - tudod, hogy hányszor imádkoztam azért, hogy elvetéljek? De persze nagyapádék nem engedték volna az abortuszt, meg apád sem.

- Valóban? – végül is, naponta hall az ember ilyesmit, ugye?

- Igen, – suttogta – egyszer még altatókat is bevettem, de sajnos apád kihánytatta őket velem. Te már itt megtehetted volna, – folytatta, most Rachelnek címezve a szavait – de abban az istenháta mögötti kis ír faluban képtelenség lett volna.